Hiszek abban, hogy minden rosszban tényleg van valami jó, és abban is, hogy egy hirtelen, váratlanul jött krízishelyzetből sokat meríthetünk. Talán pont a legértékesebb dolgokat. Újra megtanulunk egymásra és a környezetünkre figyelni, még jobban szeretni, a meglévőt értékelni, a vágyottat elengedni, a régit ismét felfedezni, akár egy teljesen új oldaláról megismerni.
Rólam tudni kell, hogy van egy rossz szokásom: nyughatatlan természet vagyok és nem igazán tudok egy helyben megülni. Mindig másra vágyom. Na nem új emberekre, hanem új helyekre, kalandokra, élményekre. Imádok menni, utazni, felfedezni, máshol lenni, szóval nekem ez a "maradj otthon pár hónapig" feladat, igazi kihívás volt. Becsületemre legyen mondva betartottam, amit csak lehetett és a tettek helyett pár hétig csak gondolatban utaztam. Olvasgattam, böngésztem, keresgéltem, aztán legnagyobb meglepetésemre találtam, számomra eddig teljesen ismeretlen túraútvonalakat, méghozzá a városon belül.
Ha március elején valaki megkérdezte volna tőlem, hogy Budapesten, bakanccsal a kezében hova menjen túrázni, akkor csak azt válaszoltam volna, hogy "hát apukám ide elég lesz a sportcipő is", és már nyomtam volna a kezébe a Városligetet, a Margitszigetet, a Normafát és a Hármashatár-hegyet jelölő térképet.
De az utóbbi 9 hétben sokat tanultam és bevallom teljesen meglepett és lenyűgözött a város, amelyben élek. Tele van rejtett utakkal, kapaszkodókkal, meredek sziklafalakkal, tavakkal és mocsarakkal. Teljesen mindegy az, hogy a budai vagy pesti oldalon élsz, a főváros mindkét részén találsz különleges, érdekes helyszíneket, ahova a sportcipő helyett tényleg bakancsra lesz szükséged!
Abban is biztos vagyok, hogy az adott természetvédelmi területet a közelben lakók jól ismerik. Lehet, hogy nekik az teljesen természetes, hogy a naplementét nap mint nap a város felett, egy sziklaszirten ücsörögve csodálhatják. De ha egy pestinek azt mondom, hogy Tündér-sziklák, egy budainak pedig, hogy Naplás-tó, akkor a megkérdezettek többségének fogalma sem lesz arról, hogy miről beszélek.
Barangolásaink közben jöttem rá arra is, hogy Budapest valójában milyen nagy és, hogy szerencsés fekvésének köszönhetően rendkívül gazdag természeti jelenségeknek adhat otthont.
Így abban a pillanatban, ahogy a lámpák zöldre váltottak és szabad lett a kijárás, kislányomat a hátamra kapva, férjem kezét megragadva a budai oldalon kezdtem el a bakancsom koptatását. Mindig is vonzódtam a kilátókhoz és az azok nyújtotta panorámához, így a Kis- és Nagy-Hárs-hegyet érintő körtúrát azt hiszem "nekem találták ki".
A "fehér-sárga-fehér" jelzésű turistaút a Budakeszi úton található Szépjuhászné Büfétől indul (http://szepjuhaszne.hu/), amely egyben a Gyermekvasút egyik állomása. A parkolás itt ingyenes, így az autónkat teljes biztonságban tudva vághattunk neki a kb. másfél órás túrának.
Jól követhető jelzésen haladva először a - 454 m magasságban található - Kaán Károly kilátót értük el, amely a Nagy-Hárs-hegy csúcsán helyezkedik el.
Bár a kilátóról azt olvastam, hogy 2016-ban egy teljes körű rekonstrukciós és szerkezet-megerősítő felújításon esett át, felsétálva a háromszintes épület rozoga, nyikorgó lépcsőin mégis az az érzésem támadt, hogy igencsak ráférne egy karbantartás. Ahogy felértem a kilátó tetejére, a lépcsőzés közben keletkezett rossz érzésem elillant, mert a kilátás innen tényleg nagyon pazar. Teljes egészében belátható a főváros és azt körülölelő dombok és hegyek.
Visszaereszkedve a túraösvényre, célba vettük a Kis-Hárshegyen található, Makovecz Imre tervezte építményt. Az egymásba fonódó csigalépcsők alkotta kilátó az egyik kedvencem, amely számomra egy építészeti bravúr.
A hegy 363 m-es csúcsán állva egy kisebb logikai feladvány az épület szerkezete, amelyet megfejtve a kilátáshoz még párosul egy jóleső "aham, tényleg" érzése, valamint ha tériszonyod van, akkor még egy "na húzzunk le innen" gondolat is. Ugyanis az épület tetején a védőkorlátnak nem igazán nevezhető fa állványzat max. a combodig érhet, szóval a csúcson állva tényleg olyan érzésed lehet, mintha szabadon repülnél a város felett.
(A kilátó érdekessége, hogy bár 1970-ben építették, statikai problémák miatt egy ideig lezárták és csak 2018-ban engedték fel újra az ide látogatókat.)
Utunk ezután a parkolóba vezetett, de mielőtt visszatértünk volna a kiindulási helyre a Csanádi Pihenő mellett dobtunk még egy pillantást a városra, majd lesétáltunk a budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. Ott azonban utolért minket a tavaszi eső, így a fák alá behúzódva, csendben szemléltük a hihetetlen békét árasztó tájat.
Következő utunk a Tündér-sziklákhoz vezetett, amely szintén a budai oldalon, Zugliget városrészben található. (A Kis- és Nagy-Hárs-hegy innen amúgy egy köpésre helyezkedik el, szóval ha fentiekben leírt túra után még marad benned lelkesedés, akkor érdemes itt folytatni a kirándulást.)
A sziklák felfedezésére mi egy hétköznap délelőttöt választottunk, amikor csak magunk, magunkban lehetünk. A jól kiépített, falépcsőkkel tűzdelt út egyenesen a szikláig vezet, ahonnan szintén csodás panoráma nyílik a városra.
A dolomitkő alkotta képződmény toronyszerűen magasodik az ég felé, és bár (elvileg) a sziklákra kimászni tilos, mégis a magasságot és mászást kedvelők egyik kedvenc városnéző helye. A tetejére felkapaszkodni viszont extrém kihívás és nem mellesleg életveszélyes, így ha nem vagy egy született Alex Honnold, akkor inkább maradj a védőkorlát mögött.
Kellő mennyiségű fotó készítése után folytattuk utunkat a lépcsőkön felfelé, és egy fél órás kaptató után, ronggyá izzadt pólóban megérkeztünk a Libegő végállomásához, az Erzsébet-kilátó alá. A felfelé vezető út azért elég combos, így ha te is gyerekkel (pláne a hátadon) indulnál útnak, akkor félúton semmiképp se add fel, mert a "tetőn" igazi fagylaltozós, lángosozós paradicsom várja a kis- és nagycsaládokat.
Voltunk itt már szakítás után egyedül, egy fárasztó nap után kutyával, émelyegve várandósan, jógás kiscsoporttal, de a Tündér-sziklák felől még sosem közelítettünk, pedig az út százszorta jobb annál, mint amit a Libegő vagy az autóút kínál.
És ha már ide lyukadtunk ki, akkor ki nem hagytuk volna az Erzsébet-kilátó nyújtotta panorámát. Már csak azért sem, mert innen visszanézhettünk vagyis leginkább lenézhettünk (a korábban már bejárt) Kis- és Nagy-Hárs-hegyre.
A Normafát amúgy azt hiszem, hogy senkinek sem kell bemutatni, de ezzel a kis túrával tökéletesen feldobhatjuk a már kommersznek számító kirándulóhelyet.
Elhagyva a budai oldalt, visszatértünk Pestre, ahol utunk a Naplás-tóhoz vezetett. Mivel a közelben lakunk, így mondhatni, nekünk ez a törzshelyünk. Ide járunk futni, piknikezni, jógázni, sárkányt eregetni.
Viszont az a hely, ami nekünk természetes, másnak lehet meglepetés, így egy fővárosi kirándulásra feltétlen ajánlom Budapest legnagyobb kiterjedésű állóvizének a területét, amely 1997 óta természetvédelmi terület.
A Naplás-tó a közeli Cinkotai parkerdővel és a Merzse-mocsárral együtt számos vízimadár fontos pihenőhelye a tavaszi és őszi madárvonulási időszakban. Az utóbbi években a tó egyik (autóval jól megközelíthető) oldalán számos felújítási munkálatot végeztek, így a táj sajnos némileg veszített a vadregényes hangulatából. Mindezek ellenére azonban ez az egyik kedvenc helyszínem, ahol hétköznap estéken még mindig lehet szinte teljesen egyedül az erdőben sétálni, a repce mező sárga színeivel feltöltődni, a parton ülve a kacsákat nézegetni és télen a tó befagyott vízén korcsolyázni.
