Mostanában sokat beszélgetek nagyszülőkkel, szülőkkel, gyerekekkel, mert nagyon érdekel az, hogy a családok egyes tagjai, hogyan élték meg az elmúlt hónapokat. Összezárva vagy épp hetekig elszeparáltan, hosszasan egy lakásban, jobb esetben legalább kertesben, félelmekkel és gondokkal terhelten, vagy pont ellenkezőleg, intézményi nyomástól felszabadultan, önfeledten.
A sok eltérő véleményben és tapasztalatban azonban van egy közös, az online tér először csábító majd igencsak nyomasztó világa. Hosszú órák a számítógép vagy a telefon előtt, azzal az illúzióval, hogy együtt vagyunk, hogy majdnem minden a régi, csak egy kicsit más. Akár évek nevelési elvei dőlhettek romba és mosta el őket egy új szokás: a közösségi kapcsolódások digitalizációja. A gyerekek naphosszat ülnek a kütyük előtt, pedig ezelőtt - jobb esetben - folyton azt hallgatták, hogy csupán napi fél óra jár és ha a suliban minden klappol, akkor maximum ajándékba kaphattak még plusz 10 percet.
A lakás egyik sarkában szinte csak úgy elröppent negyed év, és most, hogy már a bizonyítványokat is átadták talán sokunkban felmerül a kérdés: hogyan tovább, biztonságos keretek között milyen elvek mentén kapcsolódhatunk újra egymással? A pálya szabad. A kérdés csak az, hogy vissza lehet-e állítani a régi elveket és szokásokat, sőt, teszem azt, azokat felülírva még jobbá, hasznosabbá, értékesebbé tenni az együtt töltött napokat?
A válasz szerintem egyszerű: a lehető leggyakrabban ki kell menni a természetbe!
Kulcsra kell zárni a lakás ajtaját és fel kell fedezni azt, hogy van élet a városon túl. Sőt ott kezdődik igazán.
Azt javaslom, hogy a vakáció beköszöntével ne csak a gyereket küldjük ki a zöldbe, hanem menjünk együtt, akár a nagyszülőkkel karöltve. Mindenkinek hiányoztak a beszélgetések, az együtt töltött pillanatok, így ezen a nyáron bőven lesz mit bepótolnunk.
Tudom, nehéz a gyerekkel utazni, hosszasan lekötni, kíváncsivá tenni, úgy, hogy elhiggye azt, nagyival az anyósülésen nem csak a sarki fagyizó a cél. De Budapest-Tatabánya útvonala összesen 60 perc, amelyet megállás nélkül még a várandósság kilencedik hónapjában is ki lehet bírni, szóval élményeket és kalandokat bepótolandóan ez az úticél lenne az első javaslatom.
Tatabánya, egész pontosan a Kő-hegy pont az a hely, ahova egyszerűen el kell menni! Az pedig már egy külön bónusz, hogy a Turul-emlékmű közelében igencsak akadozik a térerő, szóval nem nagy fájdalom a telefont letenni, a bakancsot felvenni és bejárni a kilátóval, vassodronyokkal és barlanggal tűzdelt vidéket.
Bevallom, ameddig nem építettek ide via ferrata utakat, addig az M1-esen rendszerint csak átsuhantam a Turul szobor alatt és Tatabánya, mint kirándulóhely soha eszembe sem jutott. Sőt nem egyszer voltam itt az elmúlt években "mászni", de egészen mostanáig az utazásaink mindig csak a sodronyokról szóltak. Ide jöttünk, ha minden más túl messze volt, ha gyakorolni akartunk, vagy ha csak be akartunk valakit avatni a vasalt utak rejtelmeibe. Nem tagadom tehát, hogy a Kő-hegy sokáig "B opció" volt, pedig igencsak megérdemel egy dobogós helyet.
Az elmúlt hétvégén azonban ismét beszálltunk a kis kocsinkba és elhatároztuk, hogy felfedezzük azt, ami számunkra még ismeretlen maradt, valamint beülőt és sisakot húzva újra bejárjuk azt, ami már ismerős.
A Turul-emlékmű területe Tatabányának az a része (hála az idegenforgalomnak), amely folyamatosan fejlődik, így mostanra a számos szabadtéri program mellett maximális kényelmet biztosít az ide látogatóknak. Kikövezett, ingyenes parkolója, tágas étterme, körbekerített játszótere várja a túra során megpihenni vágyókat.
Az itt töltött napunkat érdemes a kilátó megtekintésével kezdeni, amelyet vagy egy erdei úton, vagy a Ranzinger tanösvényen keresztül érhetünk el. Szerintem már maga a két út lehetősége is szuper, mert így bárki, bárhogy, bármilyen fittségi állapotban (egy kényelmes, szintemelkedésektől mentes sétával, oda-vissza max. 50 perc alatt) megközelítheti az építményt.
A kilátó a tatabányai szénmedence első bányafelügyelőjéről és igazgatójáról, Ranzinger Vincéről kapta a nevét. Magyarországon ő vezette be először az iszaptömedékelést, azt az újdonságnak számító technikát, amellyel sikerült visszaszorítani az addig gyakorinak számító bányatüzeket. A 30 m magas Ranzinger Vince-kilátó is egy ilyen tragédiának állít örök emléket, amellyel a szénmedence második legnagyobb bányaszerencsétlenségében életüket vesztett bányászokra emlékeznek.
Maga az építmény szimbolikus jelentéssel is bír, hiszen szerkezetét az egykori XII/a akna felvonójából alakították ki. A torony vasszerkezetére felsétálva csodaszép panoráma tárul elénk a városra, illetve azt az övező vidékre.
A tériszonnyal rendelkezőknek ez a kilátó pedig egy igazi próbatétel, hiszen lyukacsos szerkezeténél fogva az egész átlátható, így a tetejére csak az igazán bátrak merészkednek fel.
Útban visszafele Európa egyik legnagyobb bronz alkotásához (a Turul madárhoz), tegyünk egy rövid kitérőt és látogassunk el a Szelim-barlanghoz. Sem applikációra, sem térképre nem lesz szükségünk, hiszen jól látható nyilak és táblák mutatják az utat a barlang bejáratáig.
Én valamiért a barlangokért sosem rajongtam, így a korábbi látogatásaim alatt szinte tudomást sem vettem erről a helyről, ami eszméletlen nagy hiba volt. Belépve a barlang bejáratán elakadt a lélegzetem és úgy éreztem magam, mint aki egy ókori templom romjai közé keveredett.
A belső tér egyszerűen megköveteli a csendet és a tiszteletet.
Hatalmas "ablakai" fényessé, nyitottá varázsolják ezt a föld alatti világot. Jobb később, mint soha alapon megtudtam, hogy a Szelim-lyuk az egyik legismertebb hazai barlangunk, amelynek csarnoka 45 m hosszú és 18 m magas. A padlószinten található bejáratai pedig remek kilátással nyílnak a Tatai-medencére.
A barlangban végzett régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy már 70-80 ezer évvel ezelőtt is ember lakta, amely időkben a neandervölgyi ősemberek menedékéül szolgált. Külön érdekessége, hogy az ásatások során mamut és ősbölény csontmaradványokra is bukkantak.
A barlang tetején található még egy kör alakú áttörés, amelyet a török időkre visszanyúló, szomorú monda övez.
A történet szerint 7 falu népe menekült el ide és húzta meg magát biztonságot remélve. Egyik napon egy nő hagyta el a barlangot, aki szomjazó gyermekének szeretett volna friss ivóvizet szerezni. Az édesanyát azonban észrevették és őt követve találtak rá a menedékben rejtőzködő emberekre. Mivel a barlang bejáratát belülről eltorlaszolták, így a mennyezetét törték át és kénkővel vegyített szalmafüsttel fojtották meg a bent tartózkodókat. (A monda ugyan a török időket idézi, de a régészeti kutatások ezt cáfolandóan a tatárjárás idejére teszik az itt talált csontok korát.)
A barlangból egy rövid út vezet vissza az emlékműhöz és ezen a rövidke szakaszon is kiélvezhetjük azt a különleges panorámát, amit a helyszín nyújt az ide látogatóknak. Bejárva a Kő-hegy nevezetességeit elérkeztünk ahhoz a programhoz, amely biztosan megfűszerezi az egész kiruccanásunkat.
Pontosan tudom, hogy veszélyes vizekre evezek a via ferreta utak kiépítésének támogatásával és még az is lehet, hogy komment cunamit indítok el ezzel, de ezt felvállalva bátran kijelenthetem: imádom a sodronyokat! Több szempontból is nagyszerűnek tartom a vasalt utak hazai kiépítését. Egyrészt szuper dolog az, hogy egy kis mászásért nem kell azonnal a szomszédos Ausztriába rohanni, hogy az emberek az extrémebb élményekért a természetet választják a zárt terek helyett, hogy eddig ismeretlenebb régiók felkapottá válnak (pl. Csesznek), így az adott helyszíneken fellendül a turizmus és nem utolsó sorban nagyszerű olyan sziklafalakra feljutni, ahova túraút nem vezet.
Az elmúlt években pedig a https://www.vasaltutak.hu/ csapata rendkívül kitett magáért. Emlékszem még arra az időszakra, amikor alkoholos filctollal volt a sziklára festve, hogy "D", jelezve azt, hogy a "Hét vezér" úton vagyunk. Mára ennek a lezserségnek nyoma veszett és egy igazi mászóközpontot teremtettek szakszerű vezetéssel és eszközbérléssel. Arra pedig, hogy ez az élmény mindenkinek jár a legjobb példa anyukám, aki 60 évesen döntött úgy (bízva a vezetőjében), hogy szemerkélő esőben is nekivág az útnak, mert a családi albumba kellenek az új képek, az emlékezetbe pedig a felejthetetlen emlékek.
További képek a Ranzinger Vince-kilátóról:
