Tisztán emlékszem arra a napra, amikor szüleimnél kávé szürcsölgetése közben kinyúltam jobbra a könyvespolcra, és kihúztam egy picike, látszólag érintetlen, német nyelvű útikönyvet "Der Gardasee" címmel.  Az emlék azért is olyan tiszta, mert akkoriban jöttünk haza egy eszméletlen jól sikerült Dolomitok túráról, amely után úgy éreztem, hogy egy időre megteltem élményekkel. Via ferratazhattam 3000 m felett, jógázhattam a Tre Cime (= Drei Zinnen) lábánál, elképesztő tájakon túrázhattam reggeltől estig és még olasz fagyit is nyalhattam a hegyvidéki falvak sikátorai között. Egyszóval ez az utazás teljesítette minden álmomat és vagy egy hétig tényleg úgy is gondoltam, hogy megvolt minden.

Aztán kinyúltam jobbra, kihúztam a könyvet és spontán felcsaptam az egyik oldalon. Megláttam Sirmione városáról készült felvételt és ez a kép nagyobbat ütött, mint egy dupla hosszú, fekete. 

(Saját drónfelvétel hiányában a fotót az alábbi helyről kölcsönöztem: Pinterest, https://hu.pinterest.com/pin/563864815846253021/)

A mindent láttam érzése konkrétan eddig tartott és a belső extázist csillapítva elkezdtem olvasni a német sorokat (amelyekből persze semmit sem értettem), közben pedig apámat faggattam, hogy kié ez a könyv, hogy lehet, hogy ide mi korábban nem utaztunk el, és egyáltalán, hogy lehet az, hogy a Garda-tó eddig maximálisan hidegen hagyott?

Tudatlanságomat pótolva leültem a gép elé és a Wikipédiától gyorsan megtudtam, hogy ez a régió Észak-Olaszország egyik leglátogatottabb célpontja (na puff neki!), amely az Alpok és a Pó-síkság között terül el, Veronától csupán 30 km-re. Kellemes klímája, valamint történelmi- és földrajzi adottságai miatt igazi kultúr- és túraparadicsom. Tudni érdemes, hogy a Garda-tó és környéke az aktív-, sportos- és extrém kikapcsolódást keresők valódi édenkertje. A tó hossza mindössze 51,6 km, tehát simán körbebiciklizhető, így a 2018-ban épült úgynevezett "lebegő bicikliútra" külön felhívnám a figyelmet: https://www.hetedhetorszag.hu/hirek/2018-08-29/mar-lehet-tekerni-a-garda-to-lebego-bicikliutjan.

(A tóhoz végül mi 2017-ben utaztunk el, így azt 4 keréken kerültük meg, de ha újra eljutok ide, akkor az autót erre a pár napra biztosan kerékpárra cserélem!)

Tele információkkal és elhatározásokkal újra bedobtuk bőröndjeinket (via ferrata és túracuccokkal telepakolva) a kisbusz csomagtartójába és útba vettük Arcot, a Budapesttől kb. 900 km-re található sziklamászó paradicsomot. A középkori Arco városa nem közvetlenül a tó partján helyezkedik el, hanem Riva del Gardatól mintegy 7 km-re (így itt szállást is kedvezőbb áron lehet találni).

Tervünk az volt, hogy egy újabb hosszú hétvégét töltsünk el ebben a régióban, úgy, hogy napközben kipipáljuk a környék leglátványosabb via ferrata útjait, este pedig pizzát rendelve pihenünk meg valamelyik tóparti városkában.

Nyár közepe volt és mivel Arcoról az a hír járja, hogy itt nyáron sosem esik, így azt gondoltuk - túra szempontjából - most biztosra megyünk. Nos, szakadó esőben érkeztünk meg. Annyira esett, hogy a kocsiban ülve meghallgattunk még vagy 5 olasz slágert mire rászántuk magunkat arra, hogy kiszálljunk. Az apartmanunk folyosóján bokáig állt a víz és a tulajdonos csak fogta a fejét, hogy hát ő ilyen esőt nyáron még sosem látott, mi pedig azt a látszatot keltve, hogy mindezt elhisszük neki, elfoglaltuk a szobánkat és újraterveztünk. Az AccuWeather-t nyomkodva felkaptuk az esőkabátunkat és bementünk Riva del Garda városába, hogy ott töltsük el a napunk hátralevő részét. 

A felhők szerencsére idővel felszakadtak, így letöröltük az általunk legszimpatikusabbnak tartott ristorante szabadtéri székeit és a parton ücsörögve egy finom pohár (természetesen olasz) bor mellett fogyasztottuk el a vacsoránkat.

Riva del Garda-t a tó körüli városok egyik legszebbjeként tartják számon és valóban elképesztő, ahogy a magas hegyekkel körbefont - az Osztrák-Magyar Monarchiát idéző - főtere szinte a vízbe nyúlik. 

A naplemente után még tettünk egy rövid sétát a városban és a felhőkkel együtt a túrázási- és mászási szándékunk is elszállt, mert teljesen magával ragadt a hely hangulata. Eddigi utazásaink alatt talán egyszerű dolgunk volt, mert nem kellett döntenünk a hegyek és a csodaszép városok között. Ahhoz voltunk szokva, hogy a ferrata- és túrautak mindig egy viszonylag kietlen helyről, maximum egy hegyvidéki falucska kapujától indulnak, így sosem volt kérdés, hogy a hegyeket választjuk lődörgés helyett. De most nagy volt a dilemma és ezen a hétvégén a mérleg nyelve az olasz városok fele billent. 

Másnap tehát visszaszálltunk a kisbuszba és elhatároztuk, hogy megkerüljük a tavat és az egész napot arra szánjuk, hogy először elmegyünk Sirmione-ba, majd "hazafele" tartva spontán választunk még egy városkát, ahol utolérhet minket a napnyugta. 

Sirmione a Garda-tó déli részén, egy szigetnyúlványon található, kb. 8000 főt számláló település. Középkori óvárosa egy hídon át (kizárólag gyalogosan) közelíthető meg és mindössze csupán pár utcácskából áll. Szűk, vízpartra futó sikátorai, színes, napsütötte házai, kávézói, fagyizói és olajfákkal tarkított éttermei varázsolnak erre a helyre igazi hamisíthatatlan, olasz hangulatot.

Egyetlen zavaró dologgal, a tömeggel viszont sajnos számolni kell, mert nyáron ez a tömeg ellepi a szűk utcácskákat, megtölti a templomokat és megközelíthetetlenné teszi a vár falait. (Szeretnék egyszer ide is visszatérni, de azt hiszem erre a legjobb választás egy kora tavaszi vagy késő őszi hétvége lesz, amikor talán lélegzethez is juthatunk.)

Felhagyva azzal a szándékkal, hogy fotót készítsek az óvárosban, "kimenekültem" a félsziget végére, ahol életem eddigi legszebb strandjába futottam. Nem vártam ezt a látványt, így szóhoz sem jutva csak kattogtattam, majd leültem egy lapos kőre és végre átadtam magam a hely teljes élvezetének. 

A szigetcsúcson csak elszórtan napoztak az emberek, így fürdőruha hiányában teljes nyugodtsággal fehérneműre vetkőzhettem és megmártózhattam a Garda-tó hűsítő vízében. Mint később megtudtam: "a Garda-tavat gleccserfolyók táplálják, a legmélyebb pontja 360 méter és a tó vize Sirmione lapos szikláinál tud igazán felmelegedni. A tóba benyúló földnyelv csúcsában fekvő sziklák, mint kőgallér keretezik a magasba szökő sziklafalat. Az itt található teraszos kialakítású sziklastrand ennek köszönhetően igen kellemes fürdőhely a nyári szezonban és nem utolsó sorban ingyenes".

(További információ: https://vilagutazo.net/uticelok/kulfoldon/2016/09/22/seta-sirmione-korul/)

Napoztunk, fürödtünk, lazultunk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy megszólalt a telefonom ébresztője, ami azt jelentette, hogy ideje továbbmenni, várnak a többiek. A parton hosszasan sétálva kerültük meg az óvárost és tértünk vissza a kis hídhoz, majd a parkolóhoz. 

Pár gyakorlati tanács: 

• egy hatalmas, szabadtéri parkoló várja az óváros közelében az ide látogató turistákat, így érkezz autóval, motorral, kisbusszal vagy lakókocsival - csúcsidőben is! - biztosan találsz magadnak megfelelő parkolóhelyet
• nyilvános WC-vel sajnos nem találkoztam, így érdemes kihasználni a szabadtéri parkoló adta lehetőségeket 
• mindenképpen legyen nálad fürdőruha, mert Sirmione szabadstrandja tényleg elképesztő és a víz simogatóan meleg
• ha te sem bírod a tömeget, akkor lehet érdemes a parton piknikezni, ahelyett, hogy hering lennél egy szűkös étteremben
• ha van időd és megteheted, akkor ne akarj egy nap több városkát megnézni, vagyis ha téged is lenyűgöz a város és az azt körbeölelő táj, akkor ne menj tovább, élvezd itt ki a nap minden pillanatát! 

Mi tehát visszaszálltunk a piros kisbuszunkba és a kormányt Monte Baldo irányába tekertük. Tisztában voltunk azzal, hogy most se gyalog, se felvonóval nem jutunk fel az 1800 m-es csúcsra, de legalább alulról meg akartuk nézni azt a hegyet, amelynek érdekessége, hogy különleges flórájának és faunájának köszönhetően Európa Kertjének is szokták nevezni. 

Leparkoltunk Malcesine városkának a szélén, a felvonó tövében kiépített hatalmas parkolóban és szomorúan konstatáltuk, hogy erről most tényleg lemaradtunk. A menetlevelünkre gyorsan azért tollal felkapartuk ezt a webcímet: https://funiviedelbaldo.it/en/ és zárójelben mellé írtuk, hogy "majd legközelebb". 

Aztán balra néztünk és megláttuk ezt. Rögtön tudtuk, hogy ismét jó helyen vagyunk. 

Az ódon várfalak mellett egy lépcsősoron lesétáltunk a vízpartra, hogy a lágy hullámzást hallgatva elmerüljünk a naplementébe, majd belevetettük magunkat a malcesine-i estébe és éjszakába. Utcazenészek, szűk sikátorok, a szabadba kilógatott fekete-fehér akt képek, hangos nevetések és nagy gesztikulációk valamint a bazsalikom illatú spagetti tette felejthetetlenné ezt az igazi olasz napot.