Természeti kincsek tekintetében Nógrád megye egy csoda. Értékét pedig még jobban növeli, hogy viszonylag kevesen választják úticélnak, így tökéletesen alkalmas egy hosszú hétvégés elvonulásra. A térerő a hegyek között meglehetősen akadozik, vagyis leginkább nincs, így valóban a legjobb választás azokra a napokra, amikor szívesen eltűnnél a világ elől.

Korábban már írtam a Salgó- és Somoskői vár környékéről és annak csodaszép túraútvonalairól, de ahogy említettem, a térség egy csoda és ez a csoda leginkább a lépten-nyomon fellelhető, hihetetlen különleges geológiai képződményeiben rejlik. A családosok kedvenc kirándulóhelye lehetne, hiszen szemet kápráztató nevezetességei már az egészen kicsiket is lenyűgözik. A túrák külön-külön nem túl hosszúak és nem is túl megerőltetőek, ellenben mesekönyvbe illőek, így bizton állíthatom, hogy aki itt nem szeret bele a szabadtéri programok szépségeibe, az ne is próbálkozzon többet ezzel az időtöltéssel.

A térség javára írható még az is, hogy eddig bárhova mentünk, lenyűgöző infrastruktúrával szembesültünk. A túraútvonalakon és geológiai tanösvényeken modern, informatív táblák segítik a tájékozódást, a múzeumokban pedig interaktív kiállítói terek teszik izgalmassá és kalandossá a vidék megismerését. Akárhányszor erre járok, mindig arra gondolok, hogy talán pont az ilyen utakkal lehetne mindenkivel megszerettetni a természetjárást, és a vidéki kalandozásokat a városi nyüzsgés helyett.

Mivel másfél éves kislányunk elérkezett abba a korba, hogy legszívesebben a saját lábain közlekedik, azaz már nem tudom csak úgy órákra (pláne 30 fokban) a hátamra venni és hordozóba tenni, így adta magát a bakancslistánk következő családos (és persze nemcsak családos) úticélja: a palóc Grand Canyon.

Igazából már évek óta a listámon szerepel ez a lenyűgöző, egykor hatalmas folyó vájta terület, de mivel maga a "kanyon rész" igencsak rövid (összesen max. 500 m), így csak ezért, eddig nem autóztunk oda-vissza több, mint 3 órát. De ahogy minden változik, úgy gyermekünk születésével a túra szokásaink is átalakultak, tehát most pont tökéletes terv volt egy rövidebb túrákkal és megállókkal megtervezett szombati nap.

Budapestről indultunk és bár először a Salgótarján felé vezető utat választottuk, Hollókő községét elérve férjem Szécsény irányába tekerte a kormányt, és aznap ez volt az egyik legjobb döntése. Hollókő-Szécsény-Ipolytarnóc útvonala egy igazi élményutazás. Kacskaringós, helyenként szerpentines út gyönyörű falvakat érint a szlovák határ szomszédságában. Mindenfajta cél nélkül is megéri erre bolyongani, mert a mesébe illő tájak szinte megszakítás nélkül követik egymást. A végtelenbe nyúló napraforgó rétek, a domb tetején megbúvó várromok és templomok, aprócska tavak kíséretében.

A tervünk az volt, hogy először ellátogatunk Ipolytarnócra és felfedezzük a park nyújtotta lehetőségeket, majd visszafele állunk meg a Páris-patak völgyében, végül pedig egy hollókői sétával zárjuk a napot.

Első állomásunk tehát Ipolytarnóc volt, amelyet 1935-ben a világhírű őslénykutató és paleontológus, Othenio Abel Ősvilági Pompejinek nevezett el. Igazság szerint én csak a 150 m hosszú lombkorona ösvény miatt szerettem volna ide eljutni, de a park a vártnál százszorta többet nyújtott.

Ipolytarnóc a magyar-szlovák határ szegletét köszöntő Ipoly folyó mellett, a Cserhát és Karancs dombjai között található, Budapesttől mintegy 130 km-re. Nevezetessége az Ősmaradványok természetvédelmi terület, amely lényegében 510 hektáron mutatja be a helyszín geológiai és őslénytani érdekességeit. De ezt olvasva ne egy hagyományos, unalmas múzeumot és az azt körülölelő parkot képzelj el, ahol üvegvitrinek mögött megtekinthető pár lábnyom és kövekben felfedezhető levélminta.

Az Ipolytarnóci Ősmaradványok egy egész napos időutazást kínál, amelyben legmodernebb technikai megoldások találkoznak a vidék természet adta lehetőségeivel. A terület 1995-ben az összeurópai természeti örökség részévé vált, amelynek köszönhetően Európa Diplomát kapott. Tarnóci Őslelőhely néven pedig 2000-ben felkerült a Világörökség Várományosi Listájára, amelynek nevezése még folyamatban van. 

A helyszín tudományos jelentőségét az is tükrözi, hogy a földtudományok művelői számára igazi zarándokhely ez a terület. De, hogy akkor pontosan miről is nevezetes az Ősvilági Pompeji?

Szárazon, de másképp nem megy: "Ipolytarnóc az alsó miocén korból származó, 23-17 millió éves, világhírű kövületeket tartalmazó földtani képződményei, klasszikus földtani alapszelvénye, egykori élőhelyeink változatossága és páratlan megtartású szárazföldi ősélőhelye miatt képezi bolygónk természeti örökségének a részét." (Bővebb információ: https://www.osmaradvanyok.hu/hu/index )

Ha a futó látogatás helyett inkább hosszabb időt töltenél itt el, megteheted. Minden adott egy tökéletes kirándulós nap megszervezéséhez: három túraútvonal, egy botanikus kert, szabadban elhelyezett árnyékos pihenők, a játszótér mellett kiépített bográcsozó helyek, finom ételeket kínáló étterem, kulturált mellékhelységek. Amennyiben sok lenne a nyári melegből, akkor az ösvények bejárását egy interaktív kiállítással és egyedülálló 4D mozivetítéssel szakíthatod meg. Hasznos tippem pedig az, hogy a sportcipő mellett egy bakancs is legyen a csomagtartóban, amely a "Kőszikla ösvény" felfedezése alatt jó szolgálatot tehet majd. 

A park területe röviden, adatokkal:

• A fogadóépületet Torák Oszkár tervezte. Építészeti megoldásaival és az épület szimbolikus tartalmával már önmagában egyedi látványosságot teremtett. 
• A fogadóépülethez tartozik a moziterem (a "4D Motion Theatre"), amely szimulációs körülmények között, egyedülálló módon mutatja be az ősvilági katasztrófát. 
• Az épület egyik mellékszárnyában kapott helyet a bükkábrányi lignitbányából kimentet, 5 db ősfenyőből álló facsoport. A világhírű 7 millió éves fák (!) különleges körülmények közözz, megkövesedés nélkül vészelték át az évmilliókat. Az ősfenyők mellett állni olyan, mintha egy időkapszulába léptünk volna. Hihetetlen érzés. 
• A területhez tartozik 3 tanösvény, amelyen különböző hosszúságban túrázhatunk. A "Kőzetparki ösvény" egy 700 m-es útszakasz, a "Biológiai ösvény" egy 2 illetve 4 km hosszúsági erdei szakasz, míg a "Kőszikla ösvény" egy 4 km hosszú, vízmosásokat, kőzetkibúvásokat érintő túraútvonal. 
• A "Miocén erdő" egy 4 hektáron elterülő arborétum, amely vizes élőhelyekkel, fahidakkal, ősállat reprodukciókkal várja a látogatókat. (Szerintem ez a helyszín a gyerekek kedvence. Százszorta izgalmasabb, mint a kiépített játszótér. Kislányomat pl. percekbe telt lekönyörögni a tarnóci bestia hátáról.)

Ipolytarnócot elhagyva, az onnan 11 km-re található Nógrádszakál felé vettük az irányt, hogy végre szemügyre vegyük és lencsevégre kapjuk a Páris-patak szurdokvölgyét. Egészen pontosan annak legismertebb, palóc Grand Canyonnak nevezett szakaszát. Az oda vezető út nincs agyontáblazva, így igencsak szemfülesnek kell lenned ahhoz, hogy vezetés közben észrevedd az út bal oldalán található fa táblát, amely egy nyíllal mutatja azt, hogy megérkeztél. (Nyilván ha Budapestről jössz, akkor a táblát az út jobb oldalán keresd.)

Az autóból kiszállva túrajelzést nem kerestem, de ha jól visszagondolok a tájra, nem is nagyon láttam. Az útvonal teljesen egyértelmű, a síneket keresztezve haladunk egyre beljebb, a harsogóan zöld erdő belsejébe. A turistaút szép lassan szűkülni kezd és kezdetét veszi az 500 m hosszú kaland.

Egy-egy kihelyezett információs tábláról megismerhetjük a hely történetét, illetve geológiai nagyszerűségét, de bevallom én akkor, ott nem olvastam semmit, csak csodáltam azt, ami körülvesz.

Szép lassan haladtunk a 15-20 m mély, meredek falú völgy hatalmas kövei között és csak szemléltük a földtörténeti korok csodálatos lenyomatát. Ez az útvonal az év legnagyobb részében száraz és homokos (éppen ezért teljes biztonsággal járható), ellenben hóolvadáskor és nagy esőzések után szép vízesések képződnek a canyon oldalán. Előrehaladva vízesésekben ugyan nem, de páfrányzuhatagokban gyönyörködhettünk és hihetetlen módon, de egyedül voltunk ebben a csoda világban. 

Azt hiszem a természetfotósok egyik kedvence lehet (lenne) ez a terület, hiszen eszméletlen az a fény-árnyék játék, amely a hasadék aljából megfigyelhető. A sötét, hűvös, árnyékos útvonal felett a nyári napfényben csak úgy ragyogtak a falevelek, valamint a barna talaj, a néhol vörös sziklákkal és a zöld növényzettel felejthetetlen vizuális élményt nyújtott. 

A helyszínről - a megannyi érdekesség mellett - annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a Páris-patak páratlan szépségű völgye a Nógrádszakáltól északra fekvő természetvédelmi területen található. Valamikor az Osztrovszi-hegységhez tartozott ez a terület, de hosszú évmilliók során az Ipoly választotta le a hegység délkeleti nyúlványáról. Az így kialakult szurdokvölgyben rendkívül szépen rajzolódnak ki a földtörténeti korok emlékei.

Feltehetően a középső miocénben (kb. 15 millió évvel ezelőtt) az itt kanyargó folyó tengerparti deltatorkolatánál halmozódott fel az üledék, amelyet a kirándulás alkalmával megcsodálhatunk. "A táj sajátos geomorfológiáját, azaz a fennsík jellegét a területet felépítő kőzetek adják, a középső miocén korú tufába ágyazódott kemény agglomerátumos és andezites törmelék réteg megvédte az alatta lévő lazább üledékeket a lepusztulástól, így a mostanra feltárt rétegből szinte érintetlenül kerülnek felszínre paleontológai (őslénytani) leletek és földtani értékek." (További információért kattints ide:  http://magyarnemzetiparkok.hu/bemutatohelyek/paris-patak-volgye/)

Amikor elértük a kanyon végét, akkor még felmásztunk a szűkület végére és visszanéztünk a bejárt útvonalra. Megállapítottuk, hogy kis hazánkban sok szép helyen jártunk már, de a Páris-patak völgye (rövidsége ellenére) annyira lenyűgöző, hogy nálunk az első helyre került. 

Az egy órás kitérő után visszaültünk az autóba és elindultunk Hollókő felé, hogy a napunkat a Világörökség listájára felkerült, szépséges palóc faluban zárjuk. Időutazásunk itt, a 17-18. században épített faluban ért véget. 

További képek az Ipolytarnóci Ősmaradványokról: 

További képek a palóc Grand Canyonról: 

Vannak olyan helyek, amelyek egy életre beégnek. Sosem tudtam eldönteni, hogy ilyenkor tényleg a táj hagy bennem egy életre szóló nyomot, vagy csupán arról van szó, hogy egyszerűen megvalósul egy olyan utazás, amelynek szinte minden pillanata egy flow élmény. Amikor annyira összejön minden (a társaság, a program, az időjárás), hogy hazaérve a boldogság mellett elönt a szomorúság érzete, tudva azt, hogy megismételni ezt nem nagyon lehet. Megtörtént, átéltük, elmúlt és már csak az emlékek azok, amelyekből meríthetünk. Persze vissza lehet térni, de az első benyomást felülírni már nem lehet! Olyan ez, mint az első igazi szerelem. Emléke még évek múltával is lázba hoz. Ha csak rá gondolunk, gyorsabban dobog a szívünk és a felelevenített élmények órákig levakarhatatlan mosolyt csalnak az arcunkra.

A bevezetőből tehát azt hiszem kiderül, hogy életem egyik "Nagy" utazása volt az pár nap, amelyet a Dolomitokban töltöttünk, és amelynek egyik napját osztom meg most veletek.  

Ez a vidék 2009 óta az UNESCO Világörökség része, és amióta egy baráti társasággal elkezdtünk túrázni és via ferratazni azóta vágytunk ide. Minden ausztriai utazásunkat úgy zártuk le, hogy jövőre Olaszországban találkozunk, de el kellett telnie pár évnek, hogy tényleg közösen csapjuk be a bérelt kisbuszunk ajtajait és elinduljunk a vágyott Drei Zinnen (más névenTre Cime) felé.

Kint tartózkodásunk alatt több túrát is terveztünk, így Cortina d'Ampezzo mellett foglaltunk magunknak apartmanokat. Cortina városa onnan lehet ismerős, hogy itt rendezték meg az 1956. évi téli olimpiai játékokat és azóta az ország egyik legnépszerűbb síparadicsoma. A város azonban nyáron sem üres, mert gyönyörű fekvésénél fogva egyrészt turisták ezrei, másrészt az extrém túra- és mászó élményekre vágyók lepik el. Tehát arra mindenképpen fel kell készülni, hogy itt a szállások szinte megfizethetetlen áron vannak. Jó hír viszont az, hogy ha az éjszakákat mégsem szeretnéd egy sátorban tölteni, akkor a város 20 km-es körzetében már jó áron lehet több fős, minden igényt kielégítő apartmanokat találni.

Valljuk be Cortina sznob hely, de emellett tényleg nagyon tuti, így az érkezésünk napján rögtön ellátogattunk ide, hogy távolról is szemügyre vegyük azt az utat, amelyet a kalandozásunk harmadik napjára terveztünk és ahol a sodronyok már bőven 3000 m fölé visznek. (A Giuseppe Olivieri és a Gianni Aglio via ferrata beszámolóm majd a későbbiekben olvasható.) A látványtól felvértezve magunkat a programunkat úgy állítottuk össze, hogy először a legkönnyebb, majd egy közepesen nehéz, végül pedig a (számunkra) legnehezebben teljesíthető utat tűztük ki célul.

Bejegyzésem tehát a második napunk állomásáról szól, amikor a Misurina-tó közelében található Drei Zinnen turista- és ferrata útjainak egy részét jártuk be. Igazából ez volt az a hely, amiért elindultunk és ami az életben százszorta szebb, mint a róla készült felvételeken. Egyszerűen a legjobb fotón is képtelenség visszaadni a hely varázsát.

Emlékszem az utazás után ha behunytam a szemem mindig ezt a tájat láttam. A csipkés kőtornyokat, a szabadban fütyörésző mormotákat, az égbe nyúló falak közé épített kis templomot, a keskeny utat, amelyen a turisták apró hangyaként kerülik meg a Hármas-hegyormot.

Hihetetlen táj ez és a legjobb talán az az egészben, hogy bármilyen életszakaszban bejárható és élvezhető. Nem kell sziklamászónak, extrém élvezeteket hajhászónak lenned ahhoz, hogy bakancsot húzva élvezni tudd a vidék adta lehetőségeket. Csupán korán kell kelned, mert egyrészt itt észrevétlenül elröppen egy nap, másrészt pedig népszerűségénél fogva nyáron ellepik a turisták, így a nagy tömeget elkerülve érdemes a nap első sugaraival neked is megérkezned.

A Drei Zinnen - olaszul Tre Cime, magyarul Hármas-hegyorom - egy jellegzetes formájú, három markáns hegycsúcsból álló hegytömb, amely a Sexteni-Dolomitokban található. A hegycsoport legmagasabb főcsúcsa 2999 m magas Große Zinne, amelyet két csúcs fog közre. Nyugaton a 2973 m magas Westliche Zinne, keleten pedig a 2857 m magas Kleine Zinne.

Bővebb infó: https://hu.wikipedia.org/wiki/Drei_Zinnen

A helyszín érdekessége, hogy az első világháború délnyugati frontjának, a „magashegyi háborúnak” egyik fontos szakasza a Drei Zinnen alatt húzódott. A Hármas-hegyorom közelében található sziklatornyokat keresztül-kasul átfúrták, lőréseket, raktárakat, alagutakat vájva a sziklákba. Szerencsére a Drei Zinnen tornyai nem estek áldozatul a közvetlen harctevékenységnek, így a mai napig teljes valójában megcsodálható a terület. Ez a szerencse valószínűleg annak köszönhető, hogy bár rendkívül fontos stratégiai megfigyelő pontokat telepítettek ide, megközelítésük igen erőteljesen alpinista erőfeszítéseket igényelt. 

A háborús évek után sokáig katonai terület volt, és az alpinisták körében igazán akkor vált ismertté amikor a 19. század második felében elkezdték a térség nyári üdülőhelyeinek kialakítását. A Drei Zinnen égbe nyúló sziklái szép lassan rákerültek a képeslapokra, majd számos kereskedelmi tevékenység emblematikus eleme lett a hármas sziklafal. Az 1980-as években elkészült egy népszerű, "Dolomiti" elnevezésű fagylaltkompozíció is, amely szintén a neves sziklafalakat formázta, valamint 2008-ban az Olasz Posta egy külön bélyegsorozatot is kiadott róla. 

A helyszínhez fűződő érzéseket a kereskedelem szép lassan átírta, de a sziklába vájt alagutak megmaradtak, emlékeztetve arra, hogy egykor véres harcok helyszíne volt ez a (ma sokak számára vágyott) terület. 

Ahogy a fotók nem adják vissza a hely igazi varázsát, úgy leírni sem lehet azt a kettősséget, amely átjárta az itt töltött óráimat és gondoltaimat. Mennyire furcsa az, hogy most hobbi célból keressük fel azt a területet, amely egykor katonai búvóhely és háborús terület volt. Lőrésekből készítünk olyan fotókat, amelyek aztán kikerülnek a lakás falára, emlékeztetve arra, hogy életünk egyik legszebb óráit pont itt éltük át. 

De ahogy előttünk és utánunk is sokan, mi is éltünk az olasz turizmus adta lehetőséggel és a Misurina-tó előtt balra tekertük a kormányt, hogy a jól kitáblázott, fizetős autóúton elérjük az Auronzo-menedékházat. Ez a fajta kényelem 30 eurónkba került, de most ezt cseppet sem bántunk, mert így legalább elkerültük a plusz 10 km-rel és 400 m szintemelkedéssel járó betonon caplatást. Frissen, üdén parkoltunk le a menedékház előtti, több szintes, ingyenes parkolóban és mormota füttyök kíséretében kezdtük el túránkat, balra kerülve a Hármas-hegyormot.

Persze ahhoz is idő kellett, hogy elinduljunk, mert a parkolóban már az alábbi panoráma tárult elénk. Nézelődtünk, fotóztunk és igencsak erőt kellett vennünk magunkon ahhoz, hogy kapásból ne heveredjünk le, hanem tartsuk az eredeti tervünket, az egész napos gyaloglással és mászással járó programot. 

Szerencsére viszonylag korán megérkeztünk, így még a hatalmas tömeget elkerülve vágtunk neki a Locatelli menedékházig (2405 m) vezető keskeny, murvás útnak. (A kiépített út természetesen itt tovább folytatódik, így akik via ferrata utakat elkerülve szeretnék megkerülni a hármas sziklafalat, azok teljes biztonsággal, akár babakocsit tolva is megtehetik mindezt.)

A Drei Zinnent megkerülő turistaút nem kifejezetten nehéz, leszámítva egy-két kaptatót, szinte szintemelkedésektől mentesen lehet körbejárni a területet. Egyetlen nehézséget talán a változékony idő okozza: a ragyogó napsütés, a szemerkélő eső és a mindent beborító köd óránként váltogatja egymást. Túraöltözetben tehát nem árt minden eshetőségre felkészülni.

Amúgy mi az út elején elhatároztuk, hogy aznap nem sietünk sehova, így nehéz lenne pontosan meghatároznom, hogy mennyi idő ferrata nélkül a körtúra. Cortinából is úgy indultunk útnak, hogy ha éjjel érkezünk vissza a szállásra az sem probléma, mert most rohanás helyett inkább átadnánk magunkat a hely teljes élvezetének. Útközben itt-ott megállva jógáztunk és a ferrata kalandunk előtt még ettünk egy mennyei minestrone levest a Locatelli menedékház árnyékos teraszán. Majd lesétáltunk a menedékház mellett található kis kápolnához, és onnan vettük célba a szemközti hegygerincen található Luka-Innerkofler via ferrata utat. 

Túraleírások szerint a ferrata B-C besorolású, azaz inkább könnyűnek mondható, mintsem nehéznek. Érdekes azonban, hogy az út valóban nem nehéz, de kitettségénél fogva helyenként igénybe veszi az embert és az akadályokat itt leginkább fejben kell leküzdeni. Azt is különösnek találtam, hogy helyenként a sodronyok (amolyan olaszos lazasággal) elfogytak, így néha azon kaptuk magunkat, hogy kapaszkodó nélkül tényleg ott állunk egy szikla peremén. 

Az út első kis kapaszkodói után hamar elértük az egykori katonai alagutat, amelyen viszonylag hosszan, igencsak meredeken, olykor teljes sötétségben kaptattunk felfele. A szűk járatban fejet lehajtva, helyenként összegörnyedve haladhattunk előre. Az alagút sötétségét és monoton egyhangúságát a sziklába vájt ablakok törték meg, pazar kilátást nyújtva a nemzeti park égbe nyúló szikláira. 

A katonai alagútból kiérve már sodronyt is foghattunk és még augusztusban is hófoltos tájon vághattunk neki a Paterknofel (2746 m) meghódításának. Hiába a besorolás, a Kékestetőhöz szokott lelkünknek az út nem volt annyira egyszerű, hiszen közel 3000 m-es magasságban talán minden lépésünket kétszer is meggondoltuk.

Mire a közel 2 órás ferratank alatt felértünk a csúcsra, már süvített a hideg szél és tornyosultak a felhők a sziklafal mellett, emlékeztetve minket arra, hogy bár most érkeztünk, ideje indulni. Eszméletlen zord vidék ez, hihetetlen mélységekkel és magaslatokkal. Már szemerkélő esőben kerestük meg a csúcskönyvet, amelyben egy közös rajzzal állítottunk magunknak örök emléket.

• Ha a lehetőségekhez képest szeretnéd a tömeget elkerülni, akkor érkezz korán, azaz még 8 óra előtt vágj neki a túrának.
• Ha nem szeretnél a parkolóig plusz 10 km-t sétálni, akkor mindenképp számolj a fizetős útszakasszal, amelynek ára autó/kisbusz mérettől függően eltérő lehet. A fizetős szakasz annyira nem olcsó, de ellenben a fenti parkolás ingyenes.
• Az úton - leszámítva a menedékházak kínálatait - nincs vízvételi lehetőség, így a nyári melegben, pláne egész napra min. 3 liter folyadék ajánlott.
• Az idő nagyon változékony, így mindenképp legyen nálad vízhatlan bakancs, UV szűrős sapka, napszemüveg, könnyű pulóver, esőkabát és ha az első világháborús katonai utak megtekintését is tervezed, akkor fejlámpa!
• Ha ragyogó napsütést fogsz ki, akkor feltétlen gondoskodj a megfelelő napvédelemről, mert a kopár sziklafalak környezetében semmi sincs ami hűsítő árnyékot adjon.
• Ahogy írtam is, az általunk választott ferrata út nem kimondottan nehéz, de tériszonnyal és via ferrata szett hiányában semmiképpen se indulj útnak!
• Bár a terület rendkívül jól ki van táblázva, mégis legyen nálad térkép, mert hirtelen mindent eltakaró köd tudja ellepni a tájat.
• Ha kisgyermekkel utaznál, bátran indulj útnak. A kiépített gyalogút (természetesen odafigyelve) semmilyen veszélyt nem tartogat.
• Ha a nemzeti parkban szeretnél ebédelni, megteheted. A túra során három menedékházat is érintesz, amelyek jobbnál jobb menükkel várják az ide látogatókat.
• A körtúrának nincs meghatározott útvonala. Így a parkolóból indulva kedvedre eldöntheted, hogy balról vagy jobbról kerülöd meg a Drei Zinnen szikláit.
  
  

Élménydús, mormota füttyökben gazdag kirándulást kívánok!

További képek a Drei Zinnen túráról: 

További képek a via ferrataról: 

Mostanában sokat beszélgetek nagyszülőkkel, szülőkkel, gyerekekkel, mert nagyon érdekel az, hogy a családok egyes tagjai, hogyan élték meg az elmúlt hónapokat. Összezárva vagy épp hetekig elszeparáltan, hosszasan egy lakásban, jobb esetben legalább kertesben, félelmekkel és gondokkal terhelten, vagy pont ellenkezőleg, intézményi nyomástól felszabadultan, önfeledten.

A sok eltérő véleményben és tapasztalatban azonban van egy közös, az online tér először csábító majd igencsak nyomasztó világa. Hosszú órák a számítógép vagy a telefon előtt, azzal az illúzióval, hogy együtt vagyunk, hogy majdnem minden a régi, csak egy kicsit más. Akár évek nevelési elvei dőlhettek romba és mosta el őket egy új szokás: a közösségi kapcsolódások digitalizációja. A gyerekek naphosszat ülnek a kütyük előtt, pedig ezelőtt - jobb esetben - folyton azt hallgatták, hogy csupán napi fél óra jár és ha a suliban minden klappol, akkor maximum ajándékba kaphattak még plusz 10 percet.

A lakás egyik sarkában szinte csak úgy elröppent negyed év, és most, hogy már a bizonyítványokat is átadták talán sokunkban felmerül a kérdés: hogyan tovább, biztonságos keretek között milyen elvek mentén kapcsolódhatunk újra egymással? A pálya szabad. A kérdés csak az, hogy vissza lehet-e állítani a régi elveket és szokásokat, sőt, teszem azt, azokat felülírva még jobbá, hasznosabbá, értékesebbé tenni az együtt töltött napokat?

A válasz szerintem egyszerű: a lehető leggyakrabban ki kell menni a természetbe!

Kulcsra kell zárni a lakás ajtaját és fel kell fedezni azt, hogy van élet a városon túl. Sőt ott kezdődik igazán.

Azt javaslom, hogy a vakáció beköszöntével ne csak a gyereket küldjük ki a zöldbe, hanem menjünk együtt, akár a nagyszülőkkel karöltve. Mindenkinek hiányoztak a beszélgetések, az együtt töltött pillanatok, így ezen a nyáron bőven lesz mit bepótolnunk. 

Tudom, nehéz a gyerekkel utazni, hosszasan lekötni, kíváncsivá tenni, úgy, hogy elhiggye azt, nagyival az anyósülésen nem csak a sarki fagyizó a cél. De Budapest-Tatabánya útvonala összesen 60 perc, amelyet megállás nélkül még a várandósság kilencedik hónapjában is ki lehet bírni, szóval élményeket és kalandokat bepótolandóan ez az úticél lenne az első javaslatom. 

Tatabánya, egész pontosan a Kő-hegy pont az a hely, ahova egyszerűen el kell menni! Az pedig már egy külön bónusz, hogy a Turul-emlékmű közelében igencsak akadozik a térerő, szóval nem nagy fájdalom a telefont letenni, a bakancsot felvenni és bejárni a kilátóval, vassodronyokkal és barlanggal tűzdelt vidéket. 

Bevallom, ameddig nem építettek ide via ferrata utakat, addig az M1-esen rendszerint csak átsuhantam a Turul szobor alatt és Tatabánya, mint kirándulóhely soha eszembe sem jutott. Sőt nem egyszer voltam itt az elmúlt években "mászni", de egészen mostanáig az utazásaink mindig csak a sodronyokról szóltak. Ide jöttünk, ha minden más túl messze volt, ha gyakorolni akartunk, vagy ha csak be akartunk valakit avatni a vasalt utak rejtelmeibe. Nem tagadom tehát, hogy a Kő-hegy sokáig "B opció" volt, pedig igencsak megérdemel egy dobogós helyet.

Az elmúlt hétvégén azonban ismét beszálltunk a kis kocsinkba és elhatároztuk, hogy felfedezzük azt, ami számunkra még ismeretlen maradt, valamint beülőt és sisakot húzva újra bejárjuk azt, ami már ismerős.

A Turul-emlékmű területe Tatabányának az a része (hála az idegenforgalomnak), amely folyamatosan fejlődik, így mostanra a számos szabadtéri program mellett maximális kényelmet biztosít az ide látogatóknak. Kikövezett, ingyenes parkolója, tágas étterme, körbekerített játszótere várja a túra során megpihenni vágyókat. 

Az itt töltött napunkat érdemes a kilátó megtekintésével kezdeni, amelyet vagy egy erdei úton, vagy a Ranzinger tanösvényen keresztül érhetünk el. Szerintem már maga a két út lehetősége is szuper, mert így bárki, bárhogy, bármilyen fittségi állapotban (egy kényelmes, szintemelkedésektől mentes sétával, oda-vissza max. 50 perc alatt) megközelítheti az építményt.

A kilátó a tatabányai szénmedence első bányafelügyelőjéről és igazgatójáról, Ranzinger Vincéről kapta a nevét. Magyarországon ő vezette be először az iszaptömedékelést, azt az újdonságnak számító technikát, amellyel sikerült visszaszorítani az addig gyakorinak számító bányatüzeket. A 30 m magas Ranzinger Vince-kilátó is egy ilyen tragédiának állít örök emléket, amellyel a szénmedence második legnagyobb bányaszerencsétlenségében életüket vesztett bányászokra emlékeznek. 

Maga az építmény szimbolikus jelentéssel is bír, hiszen szerkezetét az egykori XII/a akna felvonójából alakították ki. A torony vasszerkezetére felsétálva csodaszép panoráma tárul elénk a városra, illetve azt az övező vidékre.

A tériszonnyal rendelkezőknek ez a kilátó pedig egy igazi próbatétel, hiszen lyukacsos szerkezeténél fogva az egész átlátható, így a tetejére csak az igazán bátrak merészkednek fel.

Útban visszafele Európa egyik legnagyobb bronz alkotásához (a Turul madárhoz), tegyünk egy rövid kitérőt és látogassunk el a Szelim-barlanghoz. Sem applikációra, sem térképre nem lesz szükségünk, hiszen jól látható nyilak és táblák mutatják az utat a barlang bejáratáig.

Én valamiért a barlangokért sosem rajongtam, így a korábbi látogatásaim alatt szinte tudomást sem vettem erről a helyről, ami eszméletlen nagy hiba volt. Belépve a barlang bejáratán elakadt a lélegzetem és úgy éreztem magam, mint aki egy ókori templom romjai közé keveredett.

A belső tér egyszerűen megköveteli a csendet és a tiszteletet.

Hatalmas "ablakai" fényessé, nyitottá varázsolják ezt a föld alatti világot. Jobb később, mint soha alapon megtudtam, hogy a Szelim-lyuk az egyik legismertebb hazai barlangunk, amelynek csarnoka 45 m hosszú és 18 m magas. A padlószinten található bejáratai pedig remek kilátással nyílnak a Tatai-medencére.

A barlangban végzett régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy már 70-80 ezer évvel ezelőtt is ember lakta, amely időkben a neandervölgyi ősemberek menedékéül szolgált. Külön érdekessége, hogy az ásatások során mamut és ősbölény csontmaradványokra is bukkantak.

A barlang tetején található még egy kör alakú áttörés, amelyet a török időkre visszanyúló, szomorú monda övez.

A történet szerint 7 falu népe menekült el ide és húzta meg magát biztonságot remélve. Egyik napon egy nő hagyta el a barlangot, aki szomjazó gyermekének szeretett volna friss ivóvizet szerezni. Az édesanyát azonban észrevették és őt követve találtak rá a menedékben rejtőzködő emberekre. Mivel a barlang bejáratát belülről eltorlaszolták, így a mennyezetét törték át és kénkővel vegyített szalmafüsttel fojtották meg a bent tartózkodókat. (A monda ugyan a török időket idézi, de a régészeti kutatások ezt cáfolandóan a tatárjárás idejére teszik az itt talált csontok korát.)

A barlangból egy rövid út vezet vissza az emlékműhöz és ezen a rövidke szakaszon is kiélvezhetjük azt a különleges panorámát, amit a helyszín nyújt az ide látogatóknak. Bejárva a Kő-hegy nevezetességeit elérkeztünk ahhoz a programhoz, amely biztosan megfűszerezi az egész kiruccanásunkat. 

Pontosan tudom, hogy veszélyes vizekre evezek a via ferreta utak kiépítésének támogatásával és még az is lehet, hogy komment cunamit indítok el ezzel, de ezt felvállalva bátran kijelenthetem: imádom a sodronyokat! Több szempontból is nagyszerűnek tartom a vasalt utak hazai kiépítését. Egyrészt szuper dolog az, hogy egy kis mászásért nem kell azonnal a szomszédos Ausztriába rohanni, hogy az emberek az extrémebb élményekért a természetet választják a zárt terek helyett, hogy eddig ismeretlenebb régiók felkapottá válnak (pl. Csesznek), így az adott helyszíneken fellendül a turizmus és nem utolsó sorban nagyszerű olyan sziklafalakra feljutni, ahova túraút nem vezet. 

Az elmúlt években pedig a https://www.vasaltutak.hu/ csapata rendkívül kitett magáért. Emlékszem még arra az időszakra, amikor alkoholos filctollal volt a sziklára festve, hogy "D", jelezve azt, hogy a "Hét vezér" úton vagyunk. Mára ennek a lezserségnek nyoma veszett és egy igazi mászóközpontot teremtettek szakszerű vezetéssel és eszközbérléssel. Arra pedig, hogy ez az élmény mindenkinek jár a legjobb példa anyukám, aki 60 évesen döntött úgy (bízva a vezetőjében), hogy szemerkélő esőben is nekivág az útnak, mert a családi albumba kellenek az új képek, az emlékezetbe pedig a felejthetetlen emlékek. 

További képek a Ranzinger Vince-kilátóról: 

Valaki születésnapjára egy tortát kap, valaki egy utazást, valaki semmit és hát valaki egy házat a hegytetőn. Én az utazást kaptam, Hitler pedig a házat 1834 m magasan. Ő ötven lett, szóval érthető a felhajtás, és azt hiszem Martin Bormann az ajándékával igencsak kitett magáért. A Sasfészek komplexumának kialakítását már az 1920-as években elkezdték és mire befejezték a munkálatokat, összköltsége elérte a 30 millió birodalmi márkát (azaz mostani áron kb. 150 millió eurót).

Berchtesgaden amúgy tényleg lenyűgöző hely, így a Bajor-Alpokban található hegyvidéki nyaraló már egy ideje a bakancslistámon szerepelt. Van itt minden, ami a tökéletes panorámához kell. Kilátás déli irányban az Alpokra, délnyugati irányban a türkizkéken ragyogó Königssee-re. Napos, tiszta időben pedig északkeleti irányban még Salzburgra is vethetünk egy pillantást. Közel van Ausztria, Olaszország, így akár egy körutazás egyik állomása is lehet a ma Kehlsteinhausnak nevezett épület.

(Bővebb infó: https://www.berchtesgaden.de/en/foreign-languages/hungarian/sehenswuerdigkeiten/kehlsteinhaus)

Szóval már egy ideje vágytam ide, de mindig elnapoltuk, helyette pedig a kietlenebb, vadregényesebb kalandokat vettük előre. Aztán megszületett a kislányunk és elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy kicsit visszafogottabb utazásokat szervezzünk. Még az esküvőnkre kaptunk egy utalványt, amit nem sokkal a lejárta előtt, szülinapomhoz  közeledve beváltottunk egy ausztriai hosszú hétvégére. Általában mindig mindent előre megterveztünk, de a pelenkázás után leggyorsabban a terveink teljes feladását tanultuk meg.

Életünkben először konkrét úticél nélkül tettünk meg 650 km-t és parkoltunk le Erpfendorf falujában. Annyi igényünk maradt, hogy a közelben legyenek hegyek és ígéretesnek tűnő túraútvonalak, de valljuk be, Ausztriában azért ez a könnyen teljesíthető vágyak közé sorolható.

Itt jegyezném meg, hogy Erpfendorf nagyon szuper kis hely. Rögtön a falu szélén található egy látványos túraútvonal, amelyet szerintem leginkább a helyiek látogatnak és azt is csak hétvégén, szóval hétköznap maga a csend és a nyugalom "szigete". A falu közelében található számos túraútvonal, látványosság, nagyobb város sok nevezetességgel, így bátran ajánlom azoknak, akik hozzánk hasonlóan csendes, de aktív kikapcsolódásra vágynak.

Megérkeztünk, kipakoltunk és megbeszéltük, hogy ezen az utazáson (és amúgy azóta minden utazáson) a baba irányít. Ha mosolyogva ébred, akkor megyünk kirándulni, ha fáradtan, akkor csak a szállás közelében élvezzük a tiroli tájat. Szerencsére jókedvből nem volt hiány, így bejártunk pár közeli családbarát túrahelyet, majd a harmadik napon már a bakancslistánkat szorongatva kerestük a következő úticélt. Dachstein túl messze  volt és a kilátópontja egy 8 hónapos babának túl magasnak tűnt, Salzburg ugyan közel volt, de egy fél napos látogatáshoz túl nagynak ígérkezett, a közeli Kitzbühel pedig túl menő leharcolt énünknek. Már éppen dúdolni kezdtük az "Az a baj" című zseniális Belga slágert, amikor eszünkbe jutott Hitler Sasfészke. Már bőven elmúlt 10 óra, amikor bepötyögtük az útvonaltervezőbe a pontos címet és elhatároztuk, hogy végre megnézzük azt, amit már jó ideje tervezünk.

A túracucc helyet végre szűk farmert és csini pólót húztam, és vagy másfél óráig tényleg el is hittem, hogy aznap a hegyre én is busszal megyek fel. Nem kapkodtunk, jó zenét hallgatva kocsikáztunk csodaszép tájakon, majd délután egy óra körül beálltunk (volna) a Kehlsteinhaushoz vezető út, hatalmas, szabadtéri parkolójába. Parkolóhely persze nem volt, így jött fél óra centizés, előre, hátra tolatás, ami pont arra volt jó, hogy férjem ezalatt az idő alatt totál kikészüljön. Amikor pedig elküldtem a turista buszra jegyet venni, végleg elpattant. Meglátva a kígyózó sort, csak annyit mondott: hát szívem, ha ide fel akarsz menni, akkor gyalog megyünk fel! És mivel fel akartam menni, visszaút nem volt, csak előre. Szandálomat túrabakancsra cseréltem, magamra csatoltam a kislányunkat, aki a mellkasomon éppen álomra hajtotta a fejét, és csak halkan hozzátettem: rendben, bár a 6-7 órás túrára összesen 4 óránk maradt, így azt hiszem igyekeznünk kell!

Így lett számunkra - szó szerint - "futókaland" ez a túra, és bár kaptunk hideget, meleget, esőt, napsütést, imádtam minden percét! Előttünk az erdő üres volt és nem tudom, hogy pontosan hányan választják a túrát a buszos utazás helyett, de arra biztatnálak, hogy a méregdrága buszjegy váltása helyett bakanccsal indulj el! 

Ahogy a fenti fotókon is jól látszik, itt nem kell az erdőben kitaposott ösvényen menned, hanem egy jól kiépített gyalogúton közelítheted meg a hegytetőn található, ma étteremként működő egykori nyaralót. A felfele vezető út végig egy kaptató, így ajánlott a megfelelő túraöltözet, mert az izzadságcseppeket nem igazán kerülheted el. A túraút az alsó buszmegállótól indul és a remek jelzéseknek köszönhetően szinte gondolkodás nélkül haladhatsz fölfelé.

Az út meredekségével a panoráma szépsége egyenes arányosan növekszik, így, amikor eléred a fenti buszmegállót már azt hiheted, hogy mindent láttál. De az út csak kanyarog tovább felfelé, ahol már kiépített lépcsőfokok és helyenként korlátok is segítik a kapaszkodást. Ezt az utolsó szakaszt amúgy lifttel is megteheted, de szerintem kár lenne a hegy gyomrát nézni a pazar táj helyett. 

És amikor már azt hiszed, hogy tényleg kiköpöd a tüdődet, akkor megérkezel és körbeölelnek a hegyek. Csodálatos látvány tárul eléd egy történelmileg igencsak meghatározó helyszínről. 

Ahogy korábban írtam a Kehlsteinhaus Adolf Hitler egyik kedvenc tartózkodási helye volt 1938 és 1945 között. A hegytetőn korábban egy gazdag kereskedő háza állt, amelyet az 1920-as években bérbe vettek és Albert Speer tervei alapján először az oda vezető utat építették meg. Már maga az út is egy grandiózus terv megvalósítása volt, tele szerpentinnel, alagúttal. Az út felső szakasza 1945-ben megsemmisült a szövetségesek bombázása idején, így a kiépített betonút jelenleg 1700 méterig vezet. Saját autóval természetesen eddig sem lehet feljutni, hanem vagy gyalog (ahogy azt mi is tettük), vagy azzal a busszal, amelyet a fenntartók üzemeltetnek és 25 percenként indítanak az alsó és a fenti állomás között.

Az út és maga a ház egészen az 1960-as évekig zárva volt a turisták előtt, amikor végre visszakerült a Bajor Állam tulajdonába.

(Bővebb infó az épületről és annak pontos történetéről: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sasf%C3%A9szek)

Jelenleg az épület étteremként üzemel, amely látogatásunk idején tömve volt, így vacsora helyett megvettük a kötelező hűtőmágnest és elindultunk a csúcskeresztig és onnan is még egy picit fölfelé. A kilátásról már írtam, hosszasan dicsértem, de tényleg csak azt mondhatom, hogy Németországnak erre az Ausztriával szinte határos pontjára mindenképpen érdemes ellátogatni! Bízom abban, hogy a feltöltött képek HDR-rel és anélkül is magukért beszélnek! 

Utazás és a túra tényszerűen, adatokkal: 

• elsődleges úticél: Berchtesgaden, ahol a Kehlsteinhaus feliratokat és táblákat kell követni 
• a Kehlsteinhaus alsó parkolója (ahol a kocsit fizetős helyen hagyhatod) kb. 10 perc alatt érhető el, hegynek fel, szerpentines útszakaszon 
• GPS-adatok: Salzbergstraße 45, 83471 Berchtesgaden. A 838-as vonal közvetlenül a Berchtesgaden állomástól az Obersalzberg busz indulási pontjához vezet.

Ha gyalog mennél fel: 

• bakancs és megfelelő túraöltözet ajánlott 
• vízvételi lehetőség az úton nincs, csak fent az étterembe ülhetsz be, így legyen nálad megfelelő mennyiségű folyadék és harapnivaló 
• a túra ideje kb. 7 óra, de, ahogy a mi példánk is mutatja kevesebb, mint 4 óra alatt is teljesíthető (oda-vissza)

Ha busszal és felvonóval mennél fel: 

• buszok 25 percenként indulnak, amelyekre csak ülő helyet adnak el (ami azt jelenti, hogy ha sokan vannak a megállóba, akkor lehet, hogy nem az első buszra jutsz fel)
• a buszok 08.55 és 16.00 között indulnak
• bővebb infó az árakról és a kedvezményekről: https://www.kehlsteinhaus.de/ - a linken választható magyar nyelv és minden részletre kiterjedően találsz választ a kérdéseidre! 

Ha a túra végén még marad benned lelkesedés, akkor feltétlen látogass el a Königssee partjára, mert a tó és környéke nem csak madártávlatból csodás. A vízparton hatalmas az élet, tele éttermekkel és ajándéküzlettel, így ha még a hazaút előtt valami lemaradt, ott biztosan rátalálsz majd. 

Sajnos a Sasfészek ebben az évben felújítási munkálatok miatt zárva van, így vésd fel a listádra és indulj akkor útnak, amikor teljes pompájában élvezheted az épületet és annak közvetlen környezetét! A bakancslistában pedig pont az a jó, hogy megvár és, ahogy lekerül róla egy pont, azonnal jön helyette kettő. 

Kalandokkal teli utazást kívánok! 

A norvég kalandozásainkat taglaló beszámolómban még adós maradtam két olyan túraleírással, amelynek célpontjai - a Trolltunga mellett - talán a legismertebb és leginkább vágyott helyszínek. Mindkettő a fjordok felett helyezkedik el, lenyűgöző környezetben, éppen ezért az év melegebb hónapjaiban (júniustól szeptemberig) turisták és fotósok ezreit vonzza.

Amikor elkezdtük tervezni a kisbuszos utazásunkat, akkor azért is választottunk 6 napra 2 szálláshelyet, két különböző régióban, hogy a szűkös időnkbe valahogy bele tudjuk préselni ezt a két bakancslistánk élén álló túrahelyet.

Emlékszem, az indulás előtti hetekben annyi fotót néztem ezekről az interneten, hogy az asztalon külön kis mappám volt, tele mások utazásainak egy-egy megörökített pillanatával.  Szerelembe estem, amolyan kamasz életérzéssel. Tapasztalat nélkül, kis álomvilágban elképzeltem mindent. A kietlen táj és borús idő drámai összjátékát, a lenyűgöző mélységbe nyúló sziklafalakat és a senkiföldjén magamat. És hát ahogy ezekkel a naiv szerelmekkel lenni szokott, porig zúzta a valóság.

Ahogy jegyet váltottunk a Preikestolen zsúfolásig tömött, szabadtéri parkolójába éreztem, hogy ez nagyon nem olyan, ahogy azt elképzeltem. Valószínű, hogy képzelgés és fotónézegetés helyett jobban utána kellett volna olvasnom az egésznek, így irreális vágyak helyett egy reálisabb képpel érkeztem volna.

De nyilván ha a hely nem lett volna csodás, akkor nem írnék róla, viszont már most arra biztatnálak, hogy ne a csúcsfotóért indulj útnak! Legyen az egy mellékes állomás, amely csak egy része a túrának. Ha te is a magányos bolyongás híve vagy, akkor ne foglalkozz azzal, hogy sokan vannak, mert ha picit továbbmész, akkor egyedül leszel! Ha elképzelted a csúcsfotód engedd el, mert a legszebb felvételed valószínű nem ott készül el! Ha próbálnád a legjobbat kihozni az egészből, akkor vágj neki hajnalban, amikor mások még alszanak!

Én ide is visszavágyom, pont azért, hogy a tapasztalatokból tanulva, megélhessem azokat a pillanatokat, amelyeket a felesleges elvárások teljesen elnyomtak.

Na de most kanyarodjunk vissza 2017 nyarára.

Utazásunk harmadik napján Roldalt elhagyva Vikesa felé tekertük a kormányt, hogy elfoglaljuk új szálláshelyünket. Mivel ültünk már eleget kilencen nyolc négyzetméteren, így tökéletes programnak tűnt a Preikestolen (Szószék-szikla) kis kaptatójával megszakítani a hosszas autózást. Igazából ez számunkra is egy bónusz program volt, amit úgy préseltünk be az itt töltött időnkbe. Talán nem is lehetett volna másképp csinálni, de egy szó, mint száz, későn érkeztünk. Zsúfolásig telt parkoló fogadott, zsúfolásig telt turistaúttal. Szóval ha újra erre járok, akkor majd biztosan az első nap sugaraival érkezem, azt remélve, hogy elkerülöm mindazt, ami akkor szíven ütött. A kiabáló orosz és ukrán tinédzsereket, a japán és kínai turistahadat, akik csigatempóban haladva, minden kavics mellett dobtak egy jól megkomponált panorámaképet. De hát persze mi is ott voltunk, így mi sem voltunk kivételek, csak pont olyan utazók, akik élményekre vágytak és pazar felvételekre.

Felszívtuk hát magunkat és nekivágtunk, kis túlzással a hegyre futva fel. Az ukrán fiatalok javára legyen írva, hogy ők is remek kondiban voltak, így konkrétan a telefonjukból üvöltő, techno zenére tettük meg a tengerszint feletti 600 métert. Az egész térséget uraló 150-es bpm-nek legyen hála kevesebb, mint egy óra alatt felértünk, az amúgy kb. két órásra tervezett útvonalon. Így utólag visszagondolva, ez a tempó mentett meg minket. A felfele útról mondjuk nem sok fotót készítettünk, ellenben rengeteg időnk maradt a barátainkkal megbeszélt találkozóig.

A fő nevezetesség madártávlatból történő megtekintése már a Trolltungánál is bejött, így kihasználva a nyert plusz órákat felkapaszkodtunk a 25x25 méteres plató mögötti sziklafalra, és elindultunk felfelé. Az ötlettel nem voltunk egyedül, de szerencsére ahogy távolodtunk fogytak az emberek és viszonylag hamar azon kaptuk magunkat, hogy a teljes csendet csak egy-egy felettünk elrepülő drón hangja töri meg.  És végre jó volt minden, nagyon jó! Egyedül voltunk egy hihetetlen táj közepén.

Leültünk egy kényelmesnek tűnő sziklára, kibontottuk előre csomagolt szendvicseinket és csak úgy voltunk a magunk kis norvég világában. Akárcsak két porszem a rengetegben. Aztán feltéptük a kötelező csúcs csoki papírját, majd felpörögve a sok cukortól dobtunk egy kézállást a Preikestolen felett és rohamtempóban elindultunk lefelé (mert az időnk - szinte észrevétlen - elrohant).

Preikestolen túra tényszerűen, adatokkal:

• a híres természet alkotta látványosság Forsand községben, Rogaland megyében található
• a meredek szikla 604 méter magasan emelkedik a Lysefjorden fölé (lenyűgöző magasság érzetét pedig az adja, hogy a sziklaszirt megszakítás nélkül, egyenesen nyúlik az ég felé)
• a régió érdekessége, hogy a Szószék-szikla a fjord északi oldalán helyezkedik el és beljebb a déli oldalon található a Kjeragbolten (ennek ismertetése az alábbiakban)
• túra hossza kb. 4 óra (de szerintem érdemes legalább 5-6 órával számolni, mert így marad idő  enni, inni, fényképezni és élvezni azt, amiért igen hosszú utat tettünk meg)
• az útvonalát egy "piros T" jelölés mutatja és akár külön térkép vagy alkalmazás nélkül is elindulhatunk, mert a jelzések kiválóak és tényleg képtelenség eltévedni
• túra nehézsége: közepesen nehéz útvonal (sok kaptatóval és lépcsőzetesen kialakított útvonallal)
• fizetős, hatalmas parkoló várja az ide utazókat, így helyet biztosan találsz, viszont azt mindenképp jegyezd meg, hogy pontosan hol parkoltál! (Ugyanis a szabadtéri parkoló két szintes, és gyalogosan kb. 20 percre vannak egymástól. Naná, hogy nekem a visszafele sikerült a parkolók felé vezető úton eltévednem, így ez a baki - újra hegynek felfelé - plusz 20, nem túl nyugodt percembe került.

Mindenre kiterjedő, bővebb infó: https://www.visitnorway.com/places-to-go/fjord-norway/the-stavanger-region/listings-stavanger/preikestolen/185743/

Bakancslistánk egyik sorát tehát eredményesen kipipálva visszaültünk a kisbuszba és másfél órányi kocsikázás után elfoglaltuk a szállásunkat. Ekkor tudatosult bennem, hogy az utazásunk hátralevő napjait egy újabb függöny nélküli házban töltjük el.

Egy szó a függönyökről:
Én, aki a róló mögé még függönyt is csíptetek elég nehezen viseltem az anyagnélküliséget. Hozzá vagyok szokva, hogy ha úgy tartja kedvem, akkor a lakásban/hotelben/apartmanban csak úgy jövök megyek, pláne akkor, amikor végre lekerül rólam a büdös bakancs és a ronggyá izzadt vagy ázott túracucc. Na, de Norvégiában függönyök egyszerűen nincsenek, viszont ablakok vannak, jó nagyok. Szóval ha hozzám hasonlóan nem akarsz egy hétig négykézláb mászkálni, akkor vagy felejtsd el a villanyt, vagy pakolj magadnak köntöst és pizsamát.

Egy szó a szállásról:
Vikesa eszméletlen szuper hely, ahol hatalmas apartmant foglalhatsz - norvég mércéhez képest - remek áron. Az alagutak szelte kietlen tájnak egyetlen veszélye van: annyira szép, hogy félő onnan már nem akarsz sehova se menni (még haza sem).

Apropó: az alagutakban birkanyájak húzzák meg magukat, szóval vezess lassan és óvatosan, vigyázva a négylábúakra!

Másnap tehát elindultunk teljesíteni az utolsó norvég túránkat, így utunk a Kjeragboltenhez vezetett. Szintén elkövettük azt a hibát, hogy későn érkeztünk, de egyszerűen már képtelenek voltunk hajnalban felkelni. Ahogy korábban írtam, kétszer mentünk fel a Trolltungára, egy napot töltöttünk Bergen utcáin, aztán jött a Preikestolen, így konkrétan dög fáradtan, de irtó lelkesen álltunk be - az akkora már zsúfolásig tömött - parkolóba. Megedzett minket az előző nap, így már nem akadtunk fent a méregdrága parkolóhelyen, a rengeteg emberen. Hagytunk magunknak időt, mert tudtuk, hogy másnap indulnunk kell haza, így ezen a napon nem siettünk, sehova.

Ha van olyan, hogy túratempó, akkor azt hiszem nekünk az viszonylag gyors, így a tervünk az volt, ha marad időnk, akkor túra végén megvendégeljük magunkat a helyi étteremben. Az egész utazást egy rekesz ajvárral és spagettivel csináltuk végig, szóval úgy döntöttünk, hogy ennyi nekünk is jár.

Na de zsebre vágva utolsó zöldségkrémes szendvicseinket (az éttermet egyelőre csak távolról szemlélve) nekiláttunk a közel 6 órás, 11 km hosszú túrának. Az útvonalat itt is a "jól megszokott" piros "T" jelöli,  végtelen hosszan.

A túraút egy láncos kapaszkodókkal tűzdelt meredek fallal indul, amelyet én imádtam, de a tériszonnyal küzdőknek még felfele is okozott némi kihívást. Amúgy ha jó bakanccsal indulsz útnak és a magasságtól sem félsz, akkor a láncok mellett, kapaszkodás nélkül is tudsz haladni. Mi volt, hogy direkt a láncos utat kikerülve mentünk, mert így saját tempónkban haladhattunk a csúcs felé.

Ahhoz, hogy elérd a beszorult követ három hegyet kell megmásznod, majd a célt egy hosszú fennsíkon átsétálva éred el. És ahogy lenni szokott az életben, itt sem a cél visz mindent, hanem az odavezető út.

A híres úticél végpontja rendkívül kiábrándító volt. Újabb egy órás sor, egyetlen fotóért. Ha ketten vagytok, akkor ez két órás, hiszen itt is csak egy bizonyos pontról lehet  ellőni "A képet". Én a fotós lettem, férjem pedig a modell, aki teljesítve a bátorságpróbat kilépett arra a gömbölyű kőre, amely a 984 méter mély hasadék fölött helyezkedik el. Szó se róla, igazán belevaló pasas, de ekkor az ő arcáról is lefagyott a mosoly, így azt gondolom tényleg elég para lehet ott állni a semmi tetején. De egyszer csak kitárta karjait (ami nála azt jelenti: szuper minden), én pedig gyorsan megnyomtam a gombot, és nagyon reménykedtem, hogy a nézőképben nem maradt benne az ujjam fele.

Ezután pedig az jött, amiért igazán megérte felmenni. A tömegtől eltávolodva kerestünk egy másik, kietlen platót és perceken át szemléltük a norvég tájat. És ez a pillanat egy életre bevésődött.

Aztán, ahogy Norvégiában lenni szokott, elkezdett esni, így felébredve a bódulatból elindultunk lefelé.

Kjerag túra tényszerűen, adatokkal:

• Kjeragbolten egy szikla a Kjerag hegységben (Rogaland megyében, Forsand községben)
• maga a szikla, két sziklafal közé beszorult 5 köbméteres, aránylag gömbölyű kő, amely egy 984 méter mély hasadék fölött helyezkedik el (éppen ezért népszerű bázisugrók körében)
• a Kjerag Lysebotn falutól délnyugatra fekszik a Lysefjord déli oldalán
• túra időtartama: kb. 6 óra
• megtett út oda-vissza 11 km (emelkedés: 800 méter)

Bővebb információ: https://www.fjordnorway.com/top-attractions/preikestolen/kjerag

Tippek mindkét túrához:

• elengedhetetlen a megfelelő öltözet (magasszárú, vízhatlan túrabakancs, vízálló öltözet)
• a túrákon nincs vízvételi lehetőség, így legyen nálad min. 3 l/fő folyadék, valamint elegendő étel, energiaszelet
• érkezz korán, így elkerülheted a tömeget
• a parkolókban (és amúgy kb. egész Norvégiában szinte mindenhol) lehet kártyával fizetni, így a készpénzt akár otthon is hagyhatod.

A norvég kalandozásaink történetét a Kjeragboltenhez vezető út videójával zárom: https://www.instagram.com/p/CBN0HGVnBXX/?igshid=kexv9b7k4u75 .

Hihetetlen táj, elképesztő színekkel és hangulattal. Egy biztos, megérte egy életre ajvár undort kapni. Visszavágyom, remélem visszatérek és azt hiszem a következő utazás áldozata a hummusz lesz. 

További képek a Preikestolen túráról: 

További képek a Kjerag túráról:

Hiszek abban, hogy minden rosszban tényleg van valami jó, és abban is, hogy egy hirtelen, váratlanul jött krízishelyzetből sokat meríthetünk. Talán pont a legértékesebb dolgokat. Újra megtanulunk egymásra és a környezetünkre figyelni, még jobban szeretni, a meglévőt értékelni, a vágyottat elengedni, a régit ismét felfedezni, akár egy teljesen új oldaláról megismerni.

Rólam tudni kell, hogy van egy rossz szokásom: nyughatatlan természet vagyok és nem igazán tudok egy helyben megülni. Mindig másra vágyom. Na nem új emberekre, hanem új helyekre, kalandokra, élményekre. Imádok menni, utazni, felfedezni, máshol lenni, szóval nekem ez a "maradj otthon pár hónapig" feladat, igazi kihívás volt. Becsületemre legyen mondva betartottam, amit csak lehetett és a tettek helyett pár hétig csak gondolatban utaztam. Olvasgattam, böngésztem, keresgéltem, aztán legnagyobb meglepetésemre találtam, számomra eddig teljesen ismeretlen túraútvonalakat, méghozzá a városon belül.

Ha március elején valaki megkérdezte volna tőlem, hogy Budapesten, bakanccsal a kezében hova menjen túrázni, akkor csak azt válaszoltam volna, hogy "hát apukám ide elég lesz a sportcipő is", és már nyomtam volna a kezébe a Városligetet, a Margitszigetet, a Normafát és a Hármashatár-hegyet jelölő térképet. 

De az utóbbi 9 hétben sokat tanultam és bevallom teljesen meglepett és lenyűgözött a város, amelyben élek. Tele van rejtett utakkal, kapaszkodókkal, meredek sziklafalakkal, tavakkal és mocsarakkal. Teljesen mindegy az, hogy a budai vagy pesti oldalon élsz, a főváros mindkét részén találsz különleges, érdekes helyszíneket, ahova a sportcipő helyett tényleg bakancsra lesz szükséged!

Abban is biztos vagyok, hogy az adott természetvédelmi területet a közelben lakók jól ismerik. Lehet, hogy nekik az teljesen természetes, hogy a naplementét nap mint nap a város felett, egy sziklaszirten ücsörögve csodálhatják. De ha egy pestinek azt mondom, hogy Tündér-sziklák, egy budainak pedig, hogy Naplás-tó, akkor a megkérdezettek többségének fogalma sem lesz arról, hogy miről beszélek.

Barangolásaink közben jöttem rá arra is, hogy Budapest valójában milyen nagy és, hogy szerencsés fekvésének köszönhetően rendkívül gazdag természeti jelenségeknek adhat otthont.

Így abban a pillanatban, ahogy a lámpák zöldre váltottak és szabad lett a kijárás, kislányomat a hátamra kapva, férjem kezét megragadva a budai oldalon kezdtem el a bakancsom koptatását. Mindig is vonzódtam a kilátókhoz és az azok nyújtotta panorámához, így a Kis- és Nagy-Hárs-hegyet érintő körtúrát azt hiszem "nekem találták ki".

A "fehér-sárga-fehér" jelzésű turistaút a Budakeszi úton található Szépjuhászné Büfétől indul (http://szepjuhaszne.hu/), amely egyben a Gyermekvasút egyik állomása. A parkolás itt ingyenes, így az autónkat teljes biztonságban tudva vághattunk neki a kb. másfél órás túrának.

Jól követhető jelzésen haladva először a - 454 m magasságban található - Kaán Károly kilátót értük el, amely a Nagy-Hárs-hegy csúcsán helyezkedik el.

Bár a kilátóról azt olvastam, hogy 2016-ban egy teljes körű rekonstrukciós és szerkezet-megerősítő felújításon esett át, felsétálva a háromszintes épület rozoga, nyikorgó lépcsőin mégis az az érzésem támadt, hogy igencsak ráférne egy karbantartás. Ahogy felértem a kilátó tetejére, a lépcsőzés közben keletkezett rossz érzésem elillant, mert a kilátás innen tényleg nagyon pazar. Teljes egészében belátható a főváros és azt körülölelő dombok és hegyek.

Visszaereszkedve a túraösvényre, célba vettük a Kis-Hárshegyen található, Makovecz Imre tervezte építményt. Az egymásba fonódó csigalépcsők alkotta kilátó az egyik kedvencem, amely számomra egy építészeti bravúr.

A hegy 363 m-es csúcsán állva egy kisebb logikai feladvány az épület szerkezete, amelyet megfejtve a kilátáshoz még párosul egy jóleső "aham, tényleg" érzése, valamint ha tériszonyod van, akkor még egy "na húzzunk le innen" gondolat is. Ugyanis az épület tetején a védőkorlátnak nem igazán nevezhető fa állványzat max. a combodig érhet, szóval a csúcson állva tényleg olyan érzésed lehet, mintha szabadon repülnél a város felett.

(A kilátó érdekessége, hogy bár 1970-ben építették, statikai problémák miatt egy ideig lezárták és csak 2018-ban engedték fel újra az ide látogatókat.)

Utunk ezután a parkolóba vezetett, de mielőtt visszatértünk volna a kiindulási helyre a Csanádi Pihenő mellett dobtunk még egy pillantást a városra, majd lesétáltunk a budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. Ott azonban utolért minket a tavaszi eső, így a fák alá behúzódva, csendben szemléltük a hihetetlen békét árasztó tájat.

Következő utunk a Tündér-sziklákhoz vezetett, amely szintén a budai oldalon, Zugliget városrészben található. (A Kis- és Nagy-Hárs-hegy innen amúgy egy köpésre helyezkedik el, szóval ha fentiekben leírt túra után még marad benned lelkesedés, akkor érdemes itt folytatni a kirándulást.)

A sziklák felfedezésére mi egy hétköznap délelőttöt választottunk, amikor csak magunk, magunkban lehetünk. A jól kiépített, falépcsőkkel tűzdelt út egyenesen a szikláig vezet, ahonnan szintén csodás panoráma nyílik a városra.

A dolomitkő alkotta képződmény toronyszerűen magasodik az ég felé, és bár (elvileg) a sziklákra kimászni tilos, mégis a magasságot és mászást kedvelők egyik kedvenc városnéző helye. A tetejére felkapaszkodni viszont extrém kihívás és nem mellesleg életveszélyes, így ha nem vagy egy született Alex Honnold, akkor inkább maradj a védőkorlát mögött. 

Kellő mennyiségű fotó készítése után folytattuk utunkat a lépcsőkön felfelé, és egy fél órás kaptató után, ronggyá izzadt pólóban megérkeztünk a Libegő végállomásához, az Erzsébet-kilátó alá. A felfelé vezető út azért elég combos, így ha te is gyerekkel (pláne a hátadon) indulnál útnak, akkor félúton semmiképp se add fel, mert a "tetőn" igazi fagylaltozós, lángosozós paradicsom várja a kis- és nagycsaládokat.

Voltunk itt már szakítás után egyedül, egy fárasztó nap után kutyával, émelyegve várandósan, jógás kiscsoporttal, de a Tündér-sziklák felől még sosem közelítettünk, pedig az út százszorta jobb annál, mint amit a Libegő vagy az autóút kínál.

És ha már ide lyukadtunk ki, akkor ki nem hagytuk volna az Erzsébet-kilátó nyújtotta panorámát. Már csak azért sem, mert innen visszanézhettünk vagyis leginkább lenézhettünk (a korábban már bejárt) Kis- és Nagy-Hárs-hegyre.

A Normafát amúgy azt hiszem, hogy senkinek sem kell bemutatni, de ezzel a kis túrával tökéletesen feldobhatjuk a már kommersznek számító kirándulóhelyet.

Elhagyva a budai oldalt, visszatértünk Pestre, ahol utunk a Naplás-tóhoz vezetett. Mivel a közelben lakunk, így mondhatni, nekünk ez a törzshelyünk. Ide járunk futni, piknikezni, jógázni, sárkányt eregetni.

Viszont az a hely, ami nekünk természetes, másnak lehet meglepetés, így egy fővárosi kirándulásra feltétlen ajánlom Budapest legnagyobb kiterjedésű állóvizének a területét, amely 1997 óta természetvédelmi terület.

A Naplás-tó a közeli Cinkotai parkerdővel és a Merzse-mocsárral együtt számos vízimadár fontos pihenőhelye a tavaszi és őszi madárvonulási időszakban. Az utóbbi években a tó egyik (autóval jól megközelíthető) oldalán számos felújítási munkálatot végeztek, így a táj sajnos némileg veszített a vadregényes hangulatából. Mindezek ellenére azonban ez az egyik kedvenc helyszínem, ahol hétköznap estéken még mindig lehet szinte teljesen egyedül az erdőben sétálni, a repce mező sárga színeivel feltöltődni, a parton ülve a kacsákat nézegetni és télen a tó befagyott vízén korcsolyázni. 

További képek a Tündér-szikláról: 

.... és ha már a blognév. Jóga a Naplás-tónál. 

Egyszer régen, a férjemnek azt mondta egy huszonéves fruska, hogy ő nem igazán érti a túrázás iránti lelkesedést, de ez biztos azért van így, mert ez is olyan hobbi, amelyet idősebben értékel az ember. Mi ezt úgy fordítottuk le, hogy a túrázás élvezetéhez meg kell érni és igen, talán fel is kell nőni. A csevegés óta a fruskából nő lett és mellesleg nagy természetkedvelő, szóval még az is lehet, hogy helytálló - az első hallásra arcra mosolyt csaló - kijelentése. Mert igen, a sziklafalon és a via ferrata utakon sorra találkozunk extrém élvezetekre vágyó huszonévesekkel, akik kiszállva - jobb esetben saját és nem aputól lízingelt - verdájukból, azonnal a falra vágynak. Lehetőleg hosszas erdőben "kószálás" nélkül. És amúgy ezt is totál megértem. Más életkor, más vágyakkal, más inspiráló ötletekkel és tervekkel. Ilyenkor az kell, hogy egy utazás kiüssön, hogy a hirtelen jött adrenalin löket átjárja a testet és az agyban ne maradjon másnak hely, csak egy "hova tegyem a kezem-lábam" játéknak. Ha pedig felértünk a csúcsra, akkor jöhet a pipa és legközelebb egy még nehezebb pálya.

Aztán eljön az a korszak is, amikor tele lesz a fejünk és a gondolatokat már nem lehet mindig bezárni egy fiókba. Kell idő, tér a tisztánlátásra és ekkor lesz a túrából egy meditatív utazás, amelyhez már nem kell testi kihívásokkal tűzdelt rendkívüli terep.

A fenti értelmezés szerint még mi is csak felnövőben vagyunk, azaz igencsak szeretjük feszegetni a határainkat. Viszont minden évben többször eljön az a pont, hogy friss levegőre vágyunk és egy egész napos túra okozta lelki és mentális oldásra. Amúgy ehhez az életérzéshez van egy külön utazási listám, amelyen a legutolsó ilyen alkalommal a Salgó- és Somoskői vár térsége következett.

Karácsony után, szilveszter előtt voltunk, amikor amúgy is jó helyre tenni a dolgokat. Az utazás előtt ezen a vidéken még sosem jártunk, mert ha Szlovákia jutott eszünkbe, akkor kalandokra vágytunk és általában a Magas-Tátráig meg sem álltunk.

Salgótarján melletti hegyvidék is akkor vált igazán vonzóvá, amikor a kedvenc hazai, utazós műsorom bariton hangú narrátora elkalauzolt erre a területre. Lehetséges, hogy ha a várakat és az azokat körülölelő erdőséget először nem felülnézetből látom (Ozone TV - Magyarország madártávlatból), akkor sosem vágyom ide, de a képkockák mindent vittek, így menni akartam.

Magyarország és Szlovákia ezen a ponton való találkozása azonban nemcsak madártávlatból csodás. Különleges vidék ez, amelynek 625 m magasságú csúcsáról  - jó idő esetén - egy elképesztő körpanorámában el lehet látni Karancsra, a Cseres-hegységre, a Mátrára, Bükkre, Börzsönyre és a Cserhát hegyre. Szerencsénkre egy gyönyörű téli napot fogtunk ki és a Medves-fennsíkon valóban körbeöleltek a hegyek.

Na, de kezdjük a legelején.

Salgóbánya Budapesttől 88 km-re, másfél órányi autóútra található, így viszonylag korán útrakeltünk. Első állomásunk a Salgó vár tövében található Geocsodák Házába vezetett,  ahol a szellemi újjászüeletésünk jegyében egy jógagyakorlással kezdtük a napot.

A túrát megelőzően hatalmas hanggal kijelentettem, hogy "köszönjük, de mi a múzeumot biztosan nem nézzük meg, mert vár ránk az erdő", aztán csak azon kaptam magam, hogy elég aktív szereplője vagyok az interaktív kiállítói térnek.

Mielőtt elfelejteném, itt és most emelem kalapom a múzeum megalkotói és üzemeltetői előtt, akik hihetetlen profizmussal, kellő humorral és a modern életet követő megoldásokkal, a lehető legnagyszerűbb módon mutatják be a vidék történelmi- és geológiai életét! Nagy kár lett volna kihagyni az amúgy saját kilátóval is rendelkező múzeumot, szóval kérlek ha egyszer erre jársz, tegyél ide egy látogatást: https://www.facebook.com/geocsodakhaza/)

A Medves-fennsíkról elméletben mindent tudva vágtunk neki a vártúránknak és a Boszorkány-kövek felfedezésének. A terep nem nehéz, sőt kifejezetten könnyű, de ahogy írtam is, most nem a testi határfeszegetés volt a cél.

A jól látható túrajelzéseket követve felballagtunk a - messziről meredeknek tűnő - vulkáni kúpra épült vár romjaihoz. A friss, téli hidegben csak szemléltük a tájat és bejártuk az egykori háromszintes vár romjait, majd leereszkedtünk a közeli Boszorkánykövekhez. Hogy ezek a sziklák pontosan honnan kapták a nevüket, az mára homályba vész, de az biztos, hogy különleges alakzatuk miatt rendkívül megkapó látványt nyújtanak.(Részletesebb túraleírásért kattints ide: https://kirandulastippek.hu/palocfold/salgo-vara-boszorkany-ko)

Utunk ezután az Eresztvényi Látogatóközpontba (https://www.nogradgeopark.eu/hu/eresztvenyi-latogatokozpont) vezetett, amely szintén a város egy újabb, modern, család- és kutyabarát épülete, amolyan modern hütte szerűség. A felújított, kétszintes fa épületben meleg tea és házi rétes mellett, babzsákfotelekben pihenhetnek meg a megfáradt utazók.

Mi a lazulást a túra végére tartogattuk, de biztos, ami biztos, azért előre leadtunk egy rendelést, hogy a karácsonyi időszak után még véletlenül se kelljen egy napot sütemény nélkül kibírnunk. Tehát még enyhén korgó gyomorral, zsebünkben egy "mit csinálj ha medvével találkozol?" szórólappal láttunk neki a már szlovák oldalon található (!) Somoskői vár felfedezésének. (Állítólag ezen a vidéken már többször láttak medvét, így a helyiek jobbnak látták ilyen formán is tájékoztatni az erre túrázókat. Amúgy én egyszer Tusnádfürdőn találkoztam egy nagy barna macival és hát szerintem ember legyen a talpán, akinek ilyenkor nem az az első reakciója, hogy hátat fordítva elkezd rohanni. Na de ezt - ahogy a szórólap is mutatta - soha ne tedd! Csak akkor és ott, mindez jusson eszedbe.)

Szóval a medvéktől azért annyira nem tartva még naplemente előtt vágtunk neki a kb. másfél órás túrának. Lényegében szinte elágazás nélkül vezet egy út a várig és az alatta található bazaltorgonáig és kőtengerig. A napnyugta szép lassan itt ért utol minket, így  a várban bolyongva megkerestük a legszebb kilátóhelyet, ahol lencsevégre kaptuk az aranyló tájat.

Az a szabadság, ami nekünk most természetes, az nem volt mindig így. A helyszín külön érdekessége, hogy a Somoskői várat  évtizedekig csak a falu széléről lehetett csodálni, ma már szerencsére a határok átjárhatóságával, gond nélkül meglátogathatjuk a szépséges várromot és a hegy oldalában, szintén Szlovákiához tartozó geológiai érdekességet, a bazaltorgonákat és a kőtengert.

 

Nagyapám történelem-magyar tanár volt. Állítólag imádta a természetet és betéve ismerte Várpalota melletti vadregényes helyeket és túraösvényeket. Én viszont már csak cigivel a kezében tudom felidézni őt, ahogy botjára támaszkodva ingben sétál és kalapban. Akkoriban nem túráztunk. Ő már nem. Én még nem. De nyaranta gyakran náluk voltam és sosem értettem, hogy miért gubbasztunk mindig a lakásban, és, hogy miért a cukrászda az egyetlen hely, ahova alkalomadtán elmegyünk? A környék iránti kíváncsiságom szép lassan elhalt és Várpalotát elkönyveltem a világ egyik legunalmasabb vidékének.
Aztán eltelt 20 év és életem egyik legmeghatározóbb túrája után egyszer elnéztem az úton jobbra és azt láttam kiírva: Várpalota 15 km. Mondanom sem kell, sokkot kaptam. Olyan érzés volt ez, mint, amikor valakit ejtőernyő nélkül löknek ki a repülőből és a pofára esés előtt csak egymás után peregnek le a különböző emlékek. A régiekkel együtt kavarogtak a friss élmények. Magam előtt láttam a nikotinszagú szobát, az unatkozásból telerajzolt papírlapokat, a porlepte fekete-fehér képeket, azt a szűk és első ránézésre semmibe vezető utat ami a városból indul Tés felé, a csodás malmokat, a cseszneki várat és az alatta húzódó mesébe illő szurdokot, valamint a Római Fürdő különleges, természet alkotta medencéit.
Pofára esés volt ez a javából és bár a várpalotai kislakás sajnos már rég a múlté, mégis évről évre visszatérek ide, talán azért is, hogy a még fiatal nagyapámat követve, szép lassan felfedezzem ezt a természeti és történelmi kincsekben rendkívül gazdag vidéket.

Abban is szinte biztos vagyok, hogy amióta megjelentek a vas sodronyok a cseszneki vár alatt, majd nem sokkal később a Cuha-völgyében (és a térség a falmászók és via ferratazók találkozóhelye lett), azóta a község sokkal nagyobb népszerűségnek örvend.

A hobbi mászásnak én is nagy szerelmese vagyok, így kár is lenne a kőbe vésett sodronyok ellen érvelnem, de tény, hogy 10 évvel ezelőtt egészen másképp festett a vár alja. Olyan volt, mint egy titkos, borostyánokkal borított hasadék, ahol csak az járt, aki gyalog vette célba a Cuha-völgyét vagy a Római fürdőt. Akkor talán a hely elsődleges ismertetője a Bakony hegységben található középkori vár volt, 2013 óta pedig azok az - egy sportos, jó fizikummal könnyedén teljesíthető - vasalt utak, amelyek különleges panorámát biztosítanak a műemlékre.

Természetesen, ha nem kívánkozol a sziklafalakra, akkor is megéri ide ellátogatni, hiszen az Ördög-árok, Kő-árok, Kőmosó-szurdok túra szerintem az ország egyik legvadregényesebb útvonala.
(Bővebb infó erről a túráról: https://kirandulastippek.hu/bakony-veszprem/ordog-arok-ko-arok-komoso-szurdok)

De mivel ez a környék tényleg egy igazi kincs, így ha rövid autózásokkal és nem olyan megerőltető túrákkal, valamint kirándulásokkal tarkított hétvégére vágysz, akkor is itt a helyed!
Ez esetben viszont azt javaslom, hogy Zircen foglalj szállást magadnak, majd az apátság és a helyi arborétum bejárása után "csillag alakban" fedezd fel a környéket. Hazatérés előtt pedig feltétlen kóstold meg az apátságban kapható kézműves söröket és mennyei süteményeket, mert effajta gasztronómiai élmények nélkül hazatérni olyan, mintha Bledben egyszer sem kérnéd ki a híres krémest.

Na, de Cseszneken túl hova is menj egy hosszú hétvége alatt?

Nálam a top első helyet a Római fürdő viszi, amely a Bakony egyik leglátványosabb pontja. Ez a helyszín Zirctől mintegy 16 km-re található, a Gaja-patak Bakonynána és Jásd közötti, vízesésekkel tarkított áttörése. Nevét onnan kapta, hogy a függőleges sziklafalak aljába medencéket vágtak ki, melyek állítólag már a rómaiak idejében is fürdőhelyül szolgáltak.

Csodaszép túraútvonalak vezetnek ide, de ha biciklivel vagy autóval érkeznél, akkor egy kis erdei sétával, Bakonynána felől ez a helyszín is viszonylag könnyen megközelíthető. (További hasznos tippeket ezen az oldalon találsz: https://kirandulastippek.hu/bakony-veszprem/romai-furdo-bakonynana)

Bár tudom ez nem egy verseny, de a rangsoromban második helyen áll a Zirctől 26 km-re található, Bakony-járók paradicsomának nevezett Cuha-völgy és szurdok. A táj gyönyörű, bakancsot húzva és kamáslit pedig egy egész napos, köveken ugrálós, patakot követő, viaduktok alatt fotózkodós napot kínál.

Egyedüli egy hátránya van, hogy napsütötte hétvégéken bazi sokan, így azt javaslom érkezz jó korán, akár a napfelkeltével egy időben, vagy válassz (a megszokott túranapok helyett) egy kora tavaszi vagy késő őszi hétköznapot. Népszerűsége amúgy méltán oly nagy, hiszen a kalandos túrákon túl lehet itt vonatozni, via ferratazni, a megfáradt vándorokat pedig jobbnál jobb, házias ízeket kínáló vendéglők várják. A Magas-Bakony "szívében" tehát elképesztően feltöltő egy nap, a természet fotózást kedvelőknek pedig maga a Kánaán.

A hosszú, bakancsban izzadós napok között (pláne ha a programot gyerekekkel tervezed) feltétlen iktasd be harmadik állomásként Tést és annak ritkaságnak számító szélmalmait. "A két felújított szélmalom ipartörténeti emlék. Helt József bognármester szélmalmát 1840-ben építette Pircher János malomács. A köralaprajzú, enyhén karcsúsodó, háromszintes kőfalazatú épület, kúpalakú zsindelytetőzete körsínen forgatható, így a hat vitorlát mindig szélirányba lehet állítani. A malomszerkezet ma is működőképes." (További infó: http://www.tes.hu/turizmus/10-turizmus-programok/19-tesi-szelmalmok)

A malmokhoz amúgy egy kovácsműhelyen keresztül jutunk, ahol a belépő mellé megkapjuk "A kulcsot", amelyet megérintve visszarepülünk a múltba és egy történelmi játékot elképzelve fedezhetjük fel a messzeségekbe nyúló tanyát.

És mielőtt jó túrázást kívánva elköszönnék, lenne még egy tuti tippem éjszakára. (Na nem, nem. Az egy másik blog és egy másik ötlet.)

Ha szereted a csillagokat és téged is lenyűgöz az éjszakai égbolt ezer, meg ezernyi csillaga és legendákkal átitatott csillagképei, akkor Te hívd fel ezt a számot: +36 88 461 245 és jelentkezz be Magyarország első számú, komplex csillagászati ismeretterjesztő centrumába, én pedig garantálom, hogy ez lesz az egyik legemlékezetesebb bakonybéli éjszakád. (www.csillagda.net)

Ha már nem bírod a négy fal között, akkor ki kell mozdulni! Menni kell! Mindegy, hogy hova, igazából bárhova. Nekem mindig a természet hiányzott az emberek helyett, az erdő illata és csendje a város lüktetése helyett. Ez amúgy most sincs másképp, a nagy karantén idején, és ez az időszak számomra nagyon hasonló, mint a várandóságom utolsó hónapja, amikor már sehova sem volt jó elmenni, de állandóan otthon lenni is baromi nyomasztó volt. Az ember abban az élethelyzetben is tele van apróbb félelmekkel, a "mi lesz, hogyan lesz" érzésével. Kattog, zakatol az agy reggeltől estig (ahogyan azt minden új élethelyzetben teszi), így ilyenkor tényleg a legjobb lelépni. Mi akkortájt fedeztük fel a Pest melletti túrahelyeket, amelyeket mindig napfelkeltekor néztünk meg.

Érdekes ez a napfelkelte, napnyugta dolog is. Hangsúlyt legtöbbször a napnyugta kapja, a lemenő nap utolsó aranyló fénysugara. Pedig a napfelkelte is csodás, amely mindig együtt jár az ébredő természet látványával.

Amúgy túra szempontjából még biztonságosabb is, hiszen nem kell vaksötétben, fejlámpával botorkálni, jó esetben a turistajelzést biztosan látva és követve az erdő sűrűjében. Akkor indulsz el, amikor még mindenki alszik, így az üres városon átsuhanva még szürkületben vághatsz neki az általad kiválasztott túraútnak. Általában ilyenkor az erdőben - a legjobb idő ellenére is - még picit köd van, de a levegő annyira friss, hogy harapni lehet.

Szinte biztosra veheted, hogy hajnalban találkozol majd reggeli után kajtató őzikével, rókával és a madarak koncertje elnyomja a szokatlan csendet. Egyszóval jó dolog a felkelő nap első sugaraival útra kelni és még mindenki előtt megérkezni. 

Alábbiakban 3 olyan túra útvonalat ajánlok, amelyeknek célpontjai egy kellemes, maximum középnehéz, nem túl hosszú sétával elérhetőek. Talán nem is a legismertebbek, így egy reggeli programnak beiktatva maximálisan elkerülhető a tömeg és a maga szépségében kiélvezhető a természet. 

Julianus-kilátó: Nagymaros
Ha a Prédikálószék a Dunakanyarra néző panoráma királya, akkor a Julianus-kilátó a királyné. Már maga a kiinduló pont, Nagymaros is csodaszép. A Visegrádi várra néző partszakasza, macskaköves, virágokkal gazdagított, meseszerű utcái túra nélkül is megérnek egy látogatást.

A kilátóba vezető utat már a Szent Kereszt-templom terétől könnyedén lehet követni. Az Országos Kéktúra megszokott "kék" jelzésein haladva, másfél- két óra alatt (a túraleírások szerint közepesen nehéz, szerintem egy viszonylag könnyű túrával) elérhető a csodaszép panorámát nyújtó kilátó. 

Bővebb infó: https://kirandulastippek.hu/dunakanyar/nagymaros-hegyes-teto-julianus-kilato

A túraút legnagyobb része erdőben halad, így célszerű a terepnek megfelelően öltözni, azaz érdemes bakanccsal, esős idő után pedig kamáslival készülni. Vízvételi lehetőség az út alatt nincs, így a túrakellékek kötelező darabja legyen a kulacs, valamint ha gasztronómiai élvezettel párosítanád a napfelkeltét, akkor pedig egy termoszban kávé és egy szelet finom sütemény. 

Mivel ez a túra is körtúra (ahogyan az összes, amit ebben a bejegyzésben ajánlok), azaz az út legvége a kiindulóponthoz ér vissza, így a jól megérdemelt reggelidet a Duna parton fogyaszthatod el. Hihetetlen jó érzés elsőnek bekopogni a hekkező ablakán, majd a kezedben a friss reggelivel leülni az amúgy zsúfolásig tömött parton és a víz hullámzását nézve, lassan falatozva, elmerülni a táj szépségében. 

És ha úgy döntenél, hogy túl jól indult ez a nap ahhoz, hogy már délelőtt vége szakadjon, akkor helyben bérelj egy kenut és egy vezető segítségével járd be a Duna (még a bakancsos túrázóktól is mentes) legeldugottabb szegleteit. 

Következő napot üdvözlő túránk a Pilis-tetőre vezetett, a Dunántúli-középhegység legmagasabb pontján álló Boldog Özséb-kilátóra.

Személyes kedvencem ez a 17 m magas kilátó, amely a pálos rend alapító atyjáról kapta nevét és amelynek tetejéről 360 fokos panoráma nyílik a tetőt körülölelő hegyekre. A nap bármely szakaszában hihetetlen szép fényjátékot nyújt az a fából épült lépcsősor, amely az épület gerincét adja, így ha nem vagy egy nagy természetjáró, de a hobbid a fotózás, akkor már csak ezért is érdemes felkapaszkodni a Pilis legmagasabb pontjára.  

A kilátóhoz legkönnyebben és leggyorsabban a Két-Bükkfa-nyereg parkolóból juthatunk fel, ahol eldönthetjük, hogy végig a kiépített aszfaltúton (ami bicikliút), vagy erdőben található turistaúton haladunk. (És bár a bejegyzésem a napfelkeltéről szól, de ha napnyugta rajongó vagy, akkor ez az útvonal még sötétben is maximálisan biztonságos, így a túra hangulatához igazítva akár vegyítheted is az útvonalakat, azaz felmehetsz az erdőn keresztül és visszatérhetsz az aszfaltozott úton.) 

Bővebb infó: https://www.termeszetjaro.hu/mobile/hu/point/kilato/boldog-oezseb-kilato-pilis-teto-/22139322/

Vízvételi lehetőség a túra alatt itt sincs, viszont minden átmeneti éhezésért kárpótolnak azok a bográcsételek és a világ legjobb lilahagymás zsíros kenyerei, amelyeket a közeli Báró Eötvös Lóránd Menedékházban készítenek el. Szóval én a legtöbb túraleírással ellentétben azt javasolnám, hogy pilis csúcsát Pilisszentkeresztről közelítsd meg. Lehet, hogy így plusz 2 órával hosszabb a túra, ellenben az út elején vethetsz egy pillantást a Dobókői Kilátóról is és az utazás végén a menedékház vendégszeretetében pihenhetsz meg. 

Utolsó állomása a Pest közeli túráinknak a Pilisborosjenő szélén található Teve-szikla és az Egri vár romjai voltak.

A fővárostól mintegy 25 km-re található túraút igazi kincseket tartogat és külön nagyszerűsége, hogy az egész terep igazán könnyű, így szinte bármilyen életkorban teljesíthető és élvezhető. Kisgyermekes családoknak igazi Kánaán, hiszen a különleges terepviszonyokon túl itt található az Egri csillagok c. filmből ismerhető vár, amely igazi kuriózuma ennek az amúgy is kalandos vidéknek.

Ahhoz viszont, hogy megtaláld a várat résen kell lenned, hiszen a Teve sziklák tetejéről lenézve csak egy picike romos tető sejteti azt, hogy érdemes célba venni az olykor bokrokkal eltakart szűk ösvényt.

A pilisborosjenői túraútvonalak könnyedsége azért ne tévesszen meg, itt is legyen nálad bakancs, termoszban víz és ha egy szabadtéri lakomát szeretnél csapni, akkor egy piknikkosár és egy takaró. 

Amennyiben te is a nap sugaraival érkeznél ezekre a helyekre, akkor a vekkered ezen az oldalon található információkkal hangold össze: https://sussfelnap.hu/napkelte-es-napnyugta/Budapest/, és irány az emberektől mentes, csodaszép természet! Ha már holnap indulnál is, akkor azt tedd 05.00-kor! 

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor szüleimnél kávé szürcsölgetése közben kinyúltam jobbra a könyvespolcra, és kihúztam egy picike, látszólag érintetlen, német nyelvű útikönyvet "Der Gardasee" címmel.  Az emlék azért is olyan tiszta, mert akkoriban jöttünk haza egy eszméletlen jól sikerült Dolomitok túráról, amely után úgy éreztem, hogy egy időre megteltem élményekkel. Via ferratazhattam 3000 m felett, jógázhattam a Tre Cime (= Drei Zinnen) lábánál, elképesztő tájakon túrázhattam reggeltől estig és még olasz fagyit is nyalhattam a hegyvidéki falvak sikátorai között. Egyszóval ez az utazás teljesítette minden álmomat és vagy egy hétig tényleg úgy is gondoltam, hogy megvolt minden.

Aztán kinyúltam jobbra, kihúztam a könyvet és spontán felcsaptam az egyik oldalon. Megláttam Sirmione városáról készült felvételt és ez a kép nagyobbat ütött, mint egy dupla hosszú, fekete. 

(Saját drónfelvétel hiányában a fotót az alábbi helyről kölcsönöztem: Pinterest, https://hu.pinterest.com/pin/563864815846253021/)

A mindent láttam érzése konkrétan eddig tartott és a belső extázist csillapítva elkezdtem olvasni a német sorokat (amelyekből persze semmit sem értettem), közben pedig apámat faggattam, hogy kié ez a könyv, hogy lehet, hogy ide mi korábban nem utaztunk el, és egyáltalán, hogy lehet az, hogy a Garda-tó eddig maximálisan hidegen hagyott?

Tudatlanságomat pótolva leültem a gép elé és a Wikipédiától gyorsan megtudtam, hogy ez a régió Észak-Olaszország egyik leglátogatottabb célpontja (na puff neki!), amely az Alpok és a Pó-síkság között terül el, Veronától csupán 30 km-re. Kellemes klímája, valamint történelmi- és földrajzi adottságai miatt igazi kultúr- és túraparadicsom. Tudni érdemes, hogy a Garda-tó és környéke az aktív-, sportos- és extrém kikapcsolódást keresők valódi édenkertje. A tó hossza mindössze 51,6 km, tehát simán körbebiciklizhető, így a 2018-ban épült úgynevezett "lebegő bicikliútra" külön felhívnám a figyelmet: https://www.hetedhetorszag.hu/hirek/2018-08-29/mar-lehet-tekerni-a-garda-to-lebego-bicikliutjan.

(A tóhoz végül mi 2017-ben utaztunk el, így azt 4 keréken kerültük meg, de ha újra eljutok ide, akkor az autót erre a pár napra biztosan kerékpárra cserélem!)

Tele információkkal és elhatározásokkal újra bedobtuk bőröndjeinket (via ferrata és túracuccokkal telepakolva) a kisbusz csomagtartójába és útba vettük Arcot, a Budapesttől kb. 900 km-re található sziklamászó paradicsomot. A középkori Arco városa nem közvetlenül a tó partján helyezkedik el, hanem Riva del Gardatól mintegy 7 km-re (így itt szállást is kedvezőbb áron lehet találni).

Tervünk az volt, hogy egy újabb hosszú hétvégét töltsünk el ebben a régióban, úgy, hogy napközben kipipáljuk a környék leglátványosabb via ferrata útjait, este pedig pizzát rendelve pihenünk meg valamelyik tóparti városkában.

Nyár közepe volt és mivel Arcoról az a hír járja, hogy itt nyáron sosem esik, így azt gondoltuk - túra szempontjából - most biztosra megyünk. Nos, szakadó esőben érkeztünk meg. Annyira esett, hogy a kocsiban ülve meghallgattunk még vagy 5 olasz slágert mire rászántuk magunkat arra, hogy kiszálljunk. Az apartmanunk folyosóján bokáig állt a víz és a tulajdonos csak fogta a fejét, hogy hát ő ilyen esőt nyáron még sosem látott, mi pedig azt a látszatot keltve, hogy mindezt elhisszük neki, elfoglaltuk a szobánkat és újraterveztünk. Az AccuWeather-t nyomkodva felkaptuk az esőkabátunkat és bementünk Riva del Garda városába, hogy ott töltsük el a napunk hátralevő részét. 

A felhők szerencsére idővel felszakadtak, így letöröltük az általunk legszimpatikusabbnak tartott ristorante szabadtéri székeit és a parton ücsörögve egy finom pohár (természetesen olasz) bor mellett fogyasztottuk el a vacsoránkat.

Riva del Garda-t a tó körüli városok egyik legszebbjeként tartják számon és valóban elképesztő, ahogy a magas hegyekkel körbefont - az Osztrák-Magyar Monarchiát idéző - főtere szinte a vízbe nyúlik. 

A naplemente után még tettünk egy rövid sétát a városban és a felhőkkel együtt a túrázási- és mászási szándékunk is elszállt, mert teljesen magával ragadt a hely hangulata. Eddigi utazásaink alatt talán egyszerű dolgunk volt, mert nem kellett döntenünk a hegyek és a csodaszép városok között. Ahhoz voltunk szokva, hogy a ferrata- és túrautak mindig egy viszonylag kietlen helyről, maximum egy hegyvidéki falucska kapujától indulnak, így sosem volt kérdés, hogy a hegyeket választjuk lődörgés helyett. De most nagy volt a dilemma és ezen a hétvégén a mérleg nyelve az olasz városok fele billent. 

Másnap tehát visszaszálltunk a kisbuszba és elhatároztuk, hogy megkerüljük a tavat és az egész napot arra szánjuk, hogy először elmegyünk Sirmione-ba, majd "hazafele" tartva spontán választunk még egy városkát, ahol utolérhet minket a napnyugta. 

Sirmione a Garda-tó déli részén, egy szigetnyúlványon található, kb. 8000 főt számláló település. Középkori óvárosa egy hídon át (kizárólag gyalogosan) közelíthető meg és mindössze csupán pár utcácskából áll. Szűk, vízpartra futó sikátorai, színes, napsütötte házai, kávézói, fagyizói és olajfákkal tarkított éttermei varázsolnak erre a helyre igazi hamisíthatatlan, olasz hangulatot.

Egyetlen zavaró dologgal, a tömeggel viszont sajnos számolni kell, mert nyáron ez a tömeg ellepi a szűk utcácskákat, megtölti a templomokat és megközelíthetetlenné teszi a vár falait. (Szeretnék egyszer ide is visszatérni, de azt hiszem erre a legjobb választás egy kora tavaszi vagy késő őszi hétvége lesz, amikor talán lélegzethez is juthatunk.)

Felhagyva azzal a szándékkal, hogy fotót készítsek az óvárosban, "kimenekültem" a félsziget végére, ahol életem eddigi legszebb strandjába futottam. Nem vártam ezt a látványt, így szóhoz sem jutva csak kattogtattam, majd leültem egy lapos kőre és végre átadtam magam a hely teljes élvezetének. 

A szigetcsúcson csak elszórtan napoztak az emberek, így fürdőruha hiányában teljes nyugodtsággal fehérneműre vetkőzhettem és megmártózhattam a Garda-tó hűsítő vízében. Mint később megtudtam: "a Garda-tavat gleccserfolyók táplálják, a legmélyebb pontja 360 méter és a tó vize Sirmione lapos szikláinál tud igazán felmelegedni. A tóba benyúló földnyelv csúcsában fekvő sziklák, mint kőgallér keretezik a magasba szökő sziklafalat. Az itt található teraszos kialakítású sziklastrand ennek köszönhetően igen kellemes fürdőhely a nyári szezonban és nem utolsó sorban ingyenes".

(További információ: https://vilagutazo.net/uticelok/kulfoldon/2016/09/22/seta-sirmione-korul/)

Napoztunk, fürödtünk, lazultunk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy megszólalt a telefonom ébresztője, ami azt jelentette, hogy ideje továbbmenni, várnak a többiek. A parton hosszasan sétálva kerültük meg az óvárost és tértünk vissza a kis hídhoz, majd a parkolóhoz. 

Pár gyakorlati tanács: 

• egy hatalmas, szabadtéri parkoló várja az óváros közelében az ide látogató turistákat, így érkezz autóval, motorral, kisbusszal vagy lakókocsival - csúcsidőben is! - biztosan találsz magadnak megfelelő parkolóhelyet
• nyilvános WC-vel sajnos nem találkoztam, így érdemes kihasználni a szabadtéri parkoló adta lehetőségeket 
• mindenképpen legyen nálad fürdőruha, mert Sirmione szabadstrandja tényleg elképesztő és a víz simogatóan meleg
• ha te sem bírod a tömeget, akkor lehet érdemes a parton piknikezni, ahelyett, hogy hering lennél egy szűkös étteremben
• ha van időd és megteheted, akkor ne akarj egy nap több városkát megnézni, vagyis ha téged is lenyűgöz a város és az azt körbeölelő táj, akkor ne menj tovább, élvezd itt ki a nap minden pillanatát! 

Mi tehát visszaszálltunk a piros kisbuszunkba és a kormányt Monte Baldo irányába tekertük. Tisztában voltunk azzal, hogy most se gyalog, se felvonóval nem jutunk fel az 1800 m-es csúcsra, de legalább alulról meg akartuk nézni azt a hegyet, amelynek érdekessége, hogy különleges flórájának és faunájának köszönhetően Európa Kertjének is szokták nevezni. 

Leparkoltunk Malcesine városkának a szélén, a felvonó tövében kiépített hatalmas parkolóban és szomorúan konstatáltuk, hogy erről most tényleg lemaradtunk. A menetlevelünkre gyorsan azért tollal felkapartuk ezt a webcímet: https://funiviedelbaldo.it/en/ és zárójelben mellé írtuk, hogy "majd legközelebb". 

Aztán balra néztünk és megláttuk ezt. Rögtön tudtuk, hogy ismét jó helyen vagyunk. 

Az ódon várfalak mellett egy lépcsősoron lesétáltunk a vízpartra, hogy a lágy hullámzást hallgatva elmerüljünk a naplementébe, majd belevetettük magunkat a malcesine-i estébe és éjszakába. Utcazenészek, szűk sikátorok, a szabadba kilógatott fekete-fehér akt képek, hangos nevetések és nagy gesztikulációk valamint a bazsalikom illatú spagetti tette felejthetetlenné ezt az igazi olasz napot.